Valódi és nem valódi meseolvasás

Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik szeretnek olvasni. Igen, szerencsés, hiszen az olvasásba belemerülni, élvezni az egymást átszövő események folyását, ez a mai rohanó világban nagy ajándék. Egy könyvben való elmerülés a hygge állapotra emlékeztet, amikor érzékelem, hogy fokozatosan lassítok, majd teljesen kikapcsolódom.

Csodálattal és elismeréssel adózom azoknak a siketeknek és nagyothallóknak, akinek sikerült feltornászniuk magukat – akár segítséggel, valamilyen motivációval – az olvasás megszeretéséig. Ez sokuknak nehezen megy, hiszen a többségi hangzó nyelvet nem természetes úton sajátították el, hanem különböző nyelvfejlesztő és logopédiai foglalkozások során. De nemcsak az ilyen foglalkozások meghatározóak, hanem sokkal inkább az olvasás megszerettetése, s ezen belül is az értő olvasás képességének kialakítása a szöveg feldolgozása, elemzése révén. A siketközösség tagjai a veleszületett hallássérüléssel élő gyermekek esetében mindenképpen azt ajánlják, hogy először a jelnyelvet, a természetes úton elsajátítható nyelvet sajátítsák el, és csak aztán kerüljön sor a hangzó nyelv olvasására, hiszen ha jó nyelvi kompetencia alakul ki az első nyelvből (amely itt a jelnyelv), akkor a másodiknak a tanulása hatékonyabb lesz. Például ha a siket gyermek nem érti a hangzó nyelven olvasott szöveget, akkor a grammatikai rendszer, szavak jelentése, az átvitt értelem fogalma stb. jelnyelven könnyebben megmagyarázható. A mi tájainkon azonban 1990-ig az iskolákban hivatalosan nem is volt szabad jelelni, ezért a hangzó nyelv tanulása hangzó nyelven történt. Ez furcsa volt: a gyerekekkel olvastatták a tankönyv szövegét, és közben nem értették, hogy mit olvasnak. Így aztán sok siket és nagyothalló megutálta az olvasást. A magolás kényszerének emléke olyan mélyen beléjük ivódott, hogy sokan felnőttkorukban sem tudnak szabadulni az olvasással kapcsolatos előítéletüktől.

Ezért tiszteletem azokat, akik képesek voltak túllépni ezen a sokszor kellemetlen élményen, és el tudtak jutni az élményszerű olvasásig.

Több siket is mesélte, hogy az olvasás megszeretését egy másik felnőtt siketnek köszönhette, aki türelmesen, jelelve elmagyarázta neki, mit is jelent, amit a könyvben olvas, vagy egy ismeretlen vagy átvitt értelmű szó, s meg tudta vele értetni az olvasás jelentőségét. Ezeknek a felnőttkori mintáknak a fiatalabb nemzedékek felé való közvetítése annak a folyamatnak a kezdete, amely által idővel még a siket felnőtt is önfejlesztésbe kezdhet, mert gyermek- vagy ifjúkorában látott maga előtt követhető mintát.

Hefty Angéla