Carissimi jótékonysági alap
Még a kórházban voltam Pozsonyban, amikor unokahúgom online bejelentett a besztercebányai Roosevelt Kórházba. Egy kérdőív kitöltése után jött is a visszajelzés, hogy a rá következő pénteken várnak konzultációra. Ezért kellett – saját felelősségre – elhagynom a kórházat, hogy másnap hajnalban induljunk Besztercebányára.
Az utat három óra alatt tettük meg: ez oda-vissza hat óra, amit elég jól viseltem, tekintve, hogy az egy hét kórház rendkívül legyengített.
A besztercebányai kórház, amilyen óriási, olyan könnyű benne eltévedni. Mi is egy órát bolyongtunk, mielőtt rátaláltunk arra a bizonyos rendelőre, ahol konzultációra vártak.
Hogy rövidre zárjam a történéseket: a rá következő szerdára kaptunk időpontot a vizsgálatra. Előző nap azonban még elmentünk Százdra, ahonnan Beszterce mégiscsak közelebb van, mint Somorjáról. Jani bácsi is velünk jött, aki nálunknál jobban kiismeri magát abban a labirintusban. Végül az ő egyik ismerőse igazított bennünket útba, hogy hol lesz a kivizsgálás.
A vizsgálat egy szájon keresztül levezetett szonda segítségével történt, amivel egy kamerát vezettek az epecsatornába, és megnézték, hogy mi ott a helyzet. Azonban még így se láttak mindent, ezért október 3-án három napra be kell feküdnöm egy alaposabb kivizsgálásra.
És itt az ideje egy megjegyzésnek a kórházak különböző hozzáállásáról. Habár tudtommal törvény is létezik rá, hogy a súlyos mozgássérültekkel ott maradhat egy hozzátartozó is, aki gondoskodik róluk – a kórházak ebben az esetben, úgy látszik, különbözőképpen értelmezik a törvényt. Pozsonyban például hiába kértük, hogy valaki velem maradhasson, aki gondoskodik rólam, elutasítottak. Itt viszont rögtön úgy kezdték, hogy anyu úgy készüljön, velem marad – és csak azért nem maradhattunk rögtön, mert nem tudtak nekünk külön szobát biztosítani.
U. i. Október elején három napra befeküdtem a besztercebányai kórházba, ahol megállapították, hogy csakugyan az epekövek okozzák a rosszulléteket, és műtétet javasolnak. Most itt tartunk.
