Beszédzavarok

Beszédzavarokon a beszéd különféle rendellenességeit értjük. A beszédzavarokat valamilyen nyelvi zavar megjelenési formáiként tartjuk számon, soknak a hátterében azonban nem tapasztalunk nyelvi zavart.

Mivel a beszéd összetett folyamat, ezért sokféle beszédzavarral találkozhatunk. Ide soroljuk például a pöszeséget, a dadogást, a hadarást, a diszfóniát. Az utóbbi kivételével a többivel már az előzőekben megismerkedhettünk.

Tágabb értelemben a beszéddel összefüggő írás-olvasás zavarokat is ide soroljuk, amelyek a beszédre való tartós képtelenséget (némaság), a számok megértésére való képtelenséget (akalkulia) mint a diszkalkulia súlyos formáját jelentik. Az írott nyelv használatára és megtanulására való képesség hiányának nincs önálló megnevezése, az alexia és az agráfia körébe tartozik.

A beszédzavarokat sokszor nem tekintik olyan súlyos problémának, mint amilyen súlyosak. Bár hasonló nehézséggel küszködnek az ebben szenvedő emberek, mint a hallás- vagy a látássérültek. A beszédfogyatékosok, mivel kommunikációs nehézségeik miatt képtelenek a megfelelő érdekképviseletre, ugyanolyan mértékű kompenzációra lennének jogosultak, mint az előbbiekben felsorolt érintettek. Sajnos ez még nincs kellő mértékben megoldva.

A beszéd összetettsége miatt többféle beszédzavart különböztetünk meg. A szakterminológia nem egységes, ez megnehezíti a rendszerezést.

Több szakirodalmi forrás is ilyen típusokat tüntet fel:
– kiejtési zavarok – a pöszeség a legismeretebb, de ide tartozik a raccsolás, a selypítés és az orrhangos beszéd;
– ritmuszavarok – leggyakoribb formái a hadarás, dadogás, pattogás, skandálás, mutizmus;
– hangképzési zavarok – ide soroljuk a diszfóniát és fonaszténiát;
– kapcsolódó nyelvi zavarok – leggyakoribb formái a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia;
– általános beszédzavarok – a legismertebbek közülük  a beszéd artikulációs funkcionális rendellenessége, a fejlődési diszfázia és az afázia. Tapasztalataim szerint, és a szakirodalom is arra figyelmeztet, hogy a különféle beszédzavarok keveredhetnek is, és nem mindig lehet eldönteni, hogy melyik az elsődleges.

Súlyosságuk szerint csoportosíthatjuk őket. Megkülönböztetünk tehát beszédhibákat, beszédzavarokat és beszédfogyatékosságot.

Gyerekeknél a beszédhibákat perifériás, míg a beszédzavarokat és a beszédfogyatékosságot központi idegrendszeri károsodásoknak tudják be. Bármely károsodás lehet azonban kevésbé és erősebben súlyos, esetenként akár teljesen megakadályozhatja a beszédet, az írás-olvasás megtanulását és az írásbeli kommunikációt. Hatással van a számfogalom kialakítására és a számolásra is.

A súlyosság megélése és megítélése szubjektív. Vannak, akik súlyos beszédrendellenességeik miatt akadályozva érzik magukat, mégis a beszéd a fő kommunikációs eszközük, és nem tekintik magukat fogyatékosnak.

Beszédfogyatékosoknak inkább azok tekinthetők, akik nem beszélnek, esetenként beszédük kisegítésre szorul. Előfordul, hogy egyáltalán nem kommunikálnak. Számukra dolgozták ki a szakemberek az augmentatív és alternatív kommunikációt, melynek közismert rövidítése az AAK. Nem beszélőknek nevezik a némákon kívül az ideiglenesen beszédképteleneket is, illetve a mutistákat, de fogyatékosságnak csak az állandó, vagy legalábbis tartós állapot számít.

A beszédzavar okai

A beszédzavarnak többféle oka is lehet, melyek külön-külön, vagy akár együtt is jelentkezhetnek. Előfordulhatnak egy rossz minta követésének következményeiként, vagy lehetnek szervi esetleg funkcionális okai is. A szervi okok érinthetik a hallást, a beszélőszerveket vagy az agyi beszédfeldolgozó és beszédet irányító központokat.

Az agyi központokat érintő okokat központi, a többi szervvel és beidegződésükkel kapcsolatos okokat periférikus okoknak nevezzük. Mindegyik lehet veleszületett, de szerzett is. Okozója lehet fizikai bántalom, fertőzés, mérgezés, gyógyszerek hatása, keringési zavarok, az idegpályák károsodása. Úgy is mondhatjuk, hogy általában minden, ami rossz hatással van a beszélőszervekre, a hallásra és a megfelelő agyi központokra.

A beszédzavar következményei másképp jelentkeznek a beszélőnél és teljesen mást mutanak a hallgátóságnál. A kommunikációban még az apró beszédhibák is zavarhatják a beszélőt, félénkké, visszahúzódóvá válhat. Félhet a szerepléstől és az idegenektől, fóbiái lehetnek. Erre a legmarkánsabb példa, hogy a gyerekek sokszor csúfolják és kiközösítik beszédhibás társukat.

Beszédzavar esetén nagyon gyakran még a jó szándékú beszélgetőpartner figyelme is a beszédzavarra irányul. Beszédfogyatékosság esetén pedig a beszéd alapú kommunikáció korlátozott, hatékonyságát veszti. Az érintett személy nem tudja megfelelően képviselni érdekeit, nem sikerül a gondolatait közölni. Az augmentáció vagy az alternatív kommunikáció valamelyest segít ezen, de nem tudja teljesen pótolni az orális beszédet.

A némaság elszigeteli a beszédképtelen egyént, leggyakrabban még kérni, kérdezni sem tud. Esetükben fontos a beszélgető partnernél az asszertív kommunikációs stílus kialakítása és fenntartása.
A beszédzavarok egyik legmarkánsabb és leggyakrabban észlelt formája a súlyosan hallássérült emberek (siketek) kommunikációja. A szájról olvasás és az orális beszéd számukra nagy kihívás.

Azért tanulják a jelnyelvet, amellyel egymás között könnyedén „elbeszélgetnek”. A társadalom egyre inkább figyel rájuk. Mivel olvasni tudnak, ezért számukra az írott szöveg, az írott formában közölt információk a legelfogadottabbak. Jelnyelvi tolmács segítségével képesek kifejezni gondolataikat a halló társadalom irányába.

A beszédzavarok témaköre széles, sokirányú. A jövőben részleteiben is foglalkozunk majd az egyes zavarok okaival, megnyilvánulásaival, kezelésük, rehabilitációjuk lehetőségeivel.

Zupko Mária

(Megjelent a Magyar 7 c. hetilapban 2022. április 26-án)