Sivárság

A következő hetekben szeretnék néhány írást, amely a Carissimi lapban megjelent, újra közölni. Azt gondolom ugyanis, hogy a bennük rejlő gondolatok még mindig aktuálisak.

Egyedül vagy a tömegben is. Mert ők nem érthetnek meg téged. Sajnálhatnak vagy megítélhetnek – kinek-kinek gusztusa szerint –, de meg nem érthetnek. Még a hozzád legközelebb állók sem, még a legnagyobb jóindulattal sem. Egyszerűen azért, mert az ő életük annyira más, mint a tied, mintha két külön univerzumban élnétek. Ők reggel felébrednek, kikászálódnak az ágyból, lezuhanyoznak, megreggeliznek – persze, vannak olyanok, akik mindezek előtt a cigi, kávé kombóval indítják be a napot –, aztán indul a napi robot. Van, aki gyárban gürcöl nyolc órát, míg le nem telik a műszakja, más egy irodában görnyed az asztal fölé. Közös bennük, hogy egyik sem az álmait valósítja meg. Őket nevezzük bérrabszolgáknak.
Te ellenben reggel felébredsz, és addig bűvölöd az ajtót, amíg valaki rád nem méltóztatik nyitni, és tisztába nem tesz. Merthogy az éjszaka nem múlt el nyomtalanul. Aztán beültetnek a kocsiba, ahol végre kezedbe veheted az irányítást. Ugyanis minden eshetőségre számítva magaddal hoztad az elektromos kocsidat, amely bizonyos mozgásteret biztosít neked. No nem nagyot, csak egy kicsit, amit az is bizonyít, hogy a három hetet egyetlen feltöltéssel csináltad végig.
…ja, és hogy el ne felejtsem: minden második nap zuhanyozol – ha éppen van meleg víz ebben a lerohadt, múlt századból itt felejtett épületben. Amúgy napjaid nagy részét a notebook előtt töltöd, amely köldökzsinór a világhoz, és a munkaeszközöd egyben, s ragaszkodtál hozzá, hogy ide is magaddal hozd. Ugyanis a nővéreddel ellentétben neked nem voltak illúzióid, mikor vállalkoztál erre a háromhetes bentlakásra. Vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyik legfontosabb feladatunk leszámolni az illúziókkal – így legfeljebb csak kellemes csalódások érhetnek bennünket.
Szóval, ott tartottál, hogy a napjaid nagy részét a notebook előtt töltöd, és írsz. Írsz: ugyanis ez az egyetlen tevékenység, amelyre többé-kevésbé alkalmas vagy. Történeteket kitalálni és keretet adni nekik, ez még egy rokinak is megy. Most már nem tudnád megmondani, hogy mikor volt az a pillanat, amikor döntöttél: író leszel. Végiggondoltad az előtted álló évtizedeket, hogy milyen élet is vár rád, és semmi kedved sem volt ahhoz, hogy egy egész életet végigvegetálj, mint egy sarokba állított fikusz. Egy fiatal fiúnak ez nem lehet opció. Vagy önpusztító üzemmódba kapcsol, vagy valami értelmeset kezd az életével. Ezért aztán te elhatároztad, hogy írni fogsz, ami már csak azért is logikus döntés volt, mert a beszéded nehezen érthető. Így legalább írásban kifejezheted magad.
* * *
Anyuval minden reggel beszélgettek a Messengeren, és ha egy reggel elmarad ez a szeánsz, máris pánikol. Ezért hát minden reggel az az első dolgod, hogy felhívod őt, és pár percet beszéltek. Persze délután is látjátok egymást, amikor a sógorod elhozza őt, de ezek a reggeli beszélgetések bevett koreográfiája lett a napjaidnak. Eredetileg háromhetes rehabilitációra jöttél, de az – mármint a rehabilitáció – csupán nyomokban fedezhető fel itt. Napi fél óra, és túl vagy rajta. A kezedbe adnak egy drótot, hogy tartsd, míg a másikkal a rehabilitációs nővér szurkálja a karodat. Elektromos akupunktúra akar lenni, de te, őszintén szólva, semmit se érzel, ezért lelkifurdalásod is van, mert úgy látszik, nem te vagy a megfelelő páciens erre a feladatra.
* * *
Fellélegzel, amikor a három hét letelik, és végre újra otthoni levegőt szívhatsz. Hogy mégis mi maradt meg benned ebből a három hétből? Erre egy szóval válaszolhatsz: a sivárság.

(Megjelent a Carissimi 2024/2. számában.)