Klezmer

Két tűzoltó nyúl a hónom alá, és igazít meg a kocsiban, miután a somorjai járdák félig kiráztak a kerekesszékből idejövet. A gimnázium épületében vagyunk, ahol a somorjai egészségkárosodottak klubja az évzáró buliját tartja. Először veszünk részt ezen az eseményen, miután Erzsi elcsábított, hogy most aztán tényleg legfőbb ideje eljönnünk. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy tankcsapdákon kell átverekednünk magunkat, amíg ide eljutunk.
Mégse bánom, hogy eljöttünk, mert így legalább újra láthatom Péteréket, azaz a Samaria Klezmer Bandet.
Két napon belül ez a második randevúnk. Az első csütörtökön volt a Korona kiállítótermében, ahol másfél órán át játszottak. Ennek minden pillanatát élveztem. Emlékszem egy négy évvel ezelőtti beszélgetésünkre, amikor Péter lelkesen ecsetelte, hogy a klezmerre rá kell hangolódni, ha jól akarja játszani, mert a zenében benne van a zsidó lélek. Jelentem, ez tökéletesen sikerült neki. Negyvenkilós harmonikával a vállán úgy átélte a zenét, hogy külön élmény volt a koncert alatt őt figyelni.
A vérpezsdítő dallamoknál magam előtt láttam Tevjét, a vérbő tejesembert, aki alig tudja eltartani a családját, de gazdagságról ábrándozik.
Ezen az estén a csütörtöki koncert félórás kivonatát játszották, magával ragadva a közönséget, én se tudtam magamat kivonni a hatásuk alól. Ahogy csütörtökön, úgy most is, zárásként eléneklik a Szól a kakas már című haszid szenténeket. Az énekesnő hangja gyönyörűen szól.
Tíz óra van, mikor elindulunk haza, holott jóval előbb akartunk hazamenni, csak hát a műsor elhúzódott.
…
Hazafelé az út már simább volt, talán azért is, mert Dodi javaslatára, aki hazáig kísért bennünket, az úttesten mentünk, amely érdekes módon jobb állapotban van, mint a járda. Úgy látszik, a cipőtalpak jobban elkoptatják a járdát, mint a soktonnás autók az úttestet.

Sztakó Zsolt