Számadás

Még sose koccintottam éjfélkor olyan boldogan az óév búcsúztatására, mint 2022 szilveszterén, mert mi tagadás, a tavalyi év elég pocsékra sikeredett. Igaz volt ez magánéletileg, művészileg, egészségileg egyaránt. Átlagban háromhetente gyulladt be az epevezetékem, ami után minden alkalommal a nulláról kell magamat újra felépíteni.

Mindez főként a tavalyi év utolsó negyedére igaz, ami tényleg brutál kemény volt. Olyannyira, hogy néha már azon is elgondolkoztam, hogy van-e még értelme ennek a vergődésnek.
Az év közepén felcsillant a remény, amivel akkor egy posztban foglalkoztam, hogy párhetes rehabilitációra befeküdhetek a Sanom kórházba. Erre nemcsak a kezelések miatt lett volna szükségem, hanem azért is, hogy pár hétre kiszakadjak az otthoni, megszokott környezetemből, és tehermentesítsem anyut, aki naponta emberfelettit vállal, és sokszor a kimerültség határán támolyog. Sajnos, csak feltételes módban írhatok erről a lehetőségről is, mert a remény megmaradt reménynek.

Még 2021 elején határoztam el, hogy az Életem történeteinek elkészíttetem a szlovák fordítását, mivel szeretném, ha az üzenetem a szlovák olvasókhoz is eljutna. Sokáig kerestem fordítót, míg végül Csanda Gábor, a Madách Egyesület vezetője (aki azt is elvállalta, hogy ennek a könyvnek a kiadása felett is bábáskodik) Jitka Rožňovát ajánlotta, aki a legjobb szlovák műfordító. Jitkával meg is állapodtunk, hogy 2022 tavaszára elkészül a fordítással, de még azon az őszön jelezte, hogy nem fog elkészülni határidőre, mert sok munkája gyűlt össze. Azután tavasszal, amikor érdeklődtem nála, azt válaszolta, hogy újabb pár hónapot csúszni fog a kézirat leadásával.

Végül aztán Gáborral karácsony előtt írtuk alá a szerződést, ami a pályázathoz szükséges, hogy a könyv kiadását támogassák. Úgyhogy végül is ez sikersztorinak mondható, de hát ez már az idei év története lesz.

Sztakó Zsolt