Egy kellemes este emléke

Unokahúgomék szombaton mennek vissza Svájcba. A búcsúvacsora csütörtök este hat órára volt megbeszélve a közeli pizzázóban, de mivel Meli késett, a nővérem csak hét után telefonált anyunak, hogy induljunk: a pizzázó előtt majd találkozunk.
Eredetileg úgy volt, hogy unokahúgomék még a nyáron jönnek haza, és két hétig maradnak, de akkor covidka közbeszólt, amelyet az utazás hetében az egész család elkapott, és másik időpontot választottak. Úgyhogy végül október elején jöttek meg. Arra a hétvégére mi is kimentünk Úszorra, ami rám nézve elég szerencsétlenül alakult. Lebetegedtem, és szinte az egész hétvégét ágyban töltöttem. A kemencében készült ételek überfinomak, csak éppen nem epéseknek valók.
Visszatérve arra a csütörtök estére: Francesco, Meli férje volt a vendéglátó, aki a cechet állta. Két éve, amikor nyáron voltak itt, még ő csinált nekünk és a vendégeknek a kemencében pizzát – egyébként remek volt –, ősszel azonban ez már nehezen kivitelezhető, bármennyire pazar indián nyarunk van is. Így aztán, jobb híján, maradt a pizzázó. Az este azonban a várakozásomat felülmúlóan jól sikerült.
Ebben a legnagyobb szerepe a kis Alexinónak volt, aki érezvén, hogy van közönsége, produkálta magát, és a pizzájával is derekasan megbirkózott… Sőt, utána még a palacsinta se hozott rá szégyent. Az ember pedig csodálkozik, hogy egy alig tízkilós gyerekben hogyan fér el ennyi kalória – persze nála erre is van magyarázat, hiszen reggeltől estig úgy pörög, mint gyerekkorunk kedvenc játéka, a felhúzható kisegér. A vacsora végére azért ő is elbágyadt, hisz megszokta, hogy kilenckor már ágyban van.
Nekünk pedig az este végére a búcsúzkodás maradt még, hiszen Meliék szombaton indulnak vissza Svájcba. Mi pedig indultunk haza. Márti egy darabon még elkísért bennünket, aztán csatlakozott a többiekhez, akik a parkolóban várták.
Sztakó Zsolt