Reményhal

„A reményhal meg utoljára!” Ezt a mondást sokszor hallotta kicsi korában a nagyapjától, és a szó rögtön a fülébe mászott a furcsaságával, s megmozgatta a fantáziáját. Mert, mi az, hogy reményhal?

És miért az utoljára… mi van előtte?

Úgy gondolta, hogy a reményhal valami egzotikus halfaj lehet, ami a világ másik felén él, talán az óceánban. Igen, valószínű, hogy az óceánban él, mégpedig az Indiai-óceánban. A nagyapja sokat mesélt neki, hogy az Indiai-óceánban milyen színpompás halak élnek, amiknek olyan muris neveik vannak, mint csikóhal meg bohóchal.
Egyszer még az Aquaworldbe is elvitte, ahol az előtérben egy hatalmas akváriumban az összes halat bemutatták, amely az Indiai-óceánban él, de reményhal még ott se volt, és ő innen tudhatta, hogy a reményhal nagyon ritka halfaj, talán a kihalás szélén.

A nagyapjával szenvedélyes horgászok voltak, minden hétvégéjüket a halastónál töltötték, és komoly beszélgetéseket folytattak:

„Mint férfi a férfival – mondta a nagyapja.”

Egy ilyen beszélgetés alkalmával árulta el nagyapjának, hogy neki már van bakancslistája:

„Nocsak, és mi van azon a listán?”

„Hát az, hogy egyszer elmegyek veled az Indiai-óceánra reményhalat fogni.”

A nagyapja elgondolkodott egy pillanatra:

„Reményhalat? Azt nagyon nehéz kifogni. Van úgy, hogy az embernek egész életében se sikerül. Sőt, még a reményhalat meglátni, az se adatik meg bárkinek.”

„Akkor reményhalat fogni igazi horgászszerencse.”

A nagyapja bólintott.

„Bizony ám. Igazi horgászszerencse. De akinek sikerül kifogni, az se viszi haza, hanem visszadobja az óceánba, hogy másnak is legyen szerencséje.”

„És miért kell visszadobni, miért nem lehet hazavinni?”

„Mert a reményhalnak az óceán az otthona, az óceán nélkül elpusztul, és van egy ősi babona, amely azt mondja, hogy akinél a reményhal elpusztul, azt szerencsétlenség éri.”
Így tudta meg hatévesen, hogy a reményhal nem mindennapi hal, és csak kevés embernek adatik meg, hogy életében szerencséje legyen hozzá.

Sztakó Zsolt