Az ítéletekről

A dolgokat rendszerint csak utólag tudjuk értékelni, amikor benne vagyunk, akkor nem. Túl sok bennünk az érzelem, az elfogultság, dolgozik az adrenalin, képtelenek vagyunk hideg fejjel gondolkozni. Ezért aztán csak bizonyos idő elteltével visszatekintve tudjuk megbecsülni a dolgok valódi értékét. Ahogy a képnek is csak egy szeletét látjuk, ha túlságosan közel megyünk hozzá, vagy éppen benne vagyunk, és hátra kell lépnünk, ha az összképre vagyunk kíváncsiak.
Otthon, Százdon gyakran játszottam azt, hogy én is egy kép része vagyok, amelyben a táj a keret, és próbáltam elképzelni, hogy egy kívülálló szemlélő milyennek láthatja az egész képet. Talán a gyönyörű táj ihletett erre a játékra.
És hogy miért írom ezt most? Csak azért, mert ez a metafora jól illusztrálja az életünket. Azt, hogy a saját életünkről sose tudunk objektív ítéletet mondani, hiszen elfogultak vagyunk. Lehet, hogy mi úgy érezzük és éljük meg, hogy az életünk totális csőd, mindennel elégedetlenek vagyunk, de egy idegen, egy kívülálló lehet, hogy egészen másként fogja látni az életünket, és nem érti, hogy miért elégedetlenkedünk. Még az a benyomás is kialakulhat benne, hogy jó dolgunkban elveszítettük minden realitásérzékünket.
Sőt még az is előfordulhat, hogy bizonyos idő elteltével visszatekintve akkori életünkre már mi magunk se fogjuk érteni, hogy mi bajunk volt akkor, miért elégedetlenkedtünk. Egyszerűen azért, mert egy csomó érzés, amelytől akkor borúsan láttunk mindent, leülepedett bennünk.
Lehet, hogy egy szerelemből, amely akkor boldogtalanná tett bennünket, már csak a mámor érzése maradt meg. Az a bizsergető valami, amit felidézni is olyan jó. A várakozás izgalmát, a lopott csókok szívdobogását.
Többek között ezért is olyan nehéz objektíven megítélni, hogy milyen életet élünk, mert túl sok a zavaró körülmény, amelyet csak az idő tisztázhat.
                                Sztakó Zsolt