A prédikáció

Elnémult az utolsó hang is, a hívek éneke elhalt, csak az orgona hangja vibrált még a levegőben, és egy kisgyerek sivalkodott valahol, akinek túl hosszú volt már a szertartás. Az apja próbálta megnyugtatni, és elindult vele a kijárat felé.
A pap a pulpitushoz lépett, és elkezdte olvasni az aznapra rendelt evangéliumi szakaszt, amelynek végkicsengése az, hogy ne félj:
„Péter kilépett a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: »Uram ments meg!« Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. »Te kishitű – vonta kérdőre –, miért kételkedtél?«
A pap itt becsukta a Bibliát, és a hívekre nézett. Kutató volt a tekintete, mintha azt próbálta volna meg kifürkészni, hogy mi játszódik le bennük.
„Vajon közülünk hányan rettentek meg egy nagyobb feladat előtt, mert kicsiny volt a hitünk, mint Péteré? Pedig Péter már a vízen járt, talán egy-két lépést meg is tett, de elég volt egy apró hullám, hogy megrettenjen, és az Urat hívta, hogy mentse meg. Ez a történet bizony akár rólunk is szólhatna, akik megrettenünk az első nehézség láttán. Pedig elég volna bízni, és nem kicsinyhitűnek lenni. Félni a saját képzeteinktől, félni attól, ami bekövetkezhet, ami bűn. Mert ha félünk, akkor már nem mi irányítjuk a cselekedeteinket, hanem a félelem. Van egy mondás: falra festi az ördögöt. Igen, mert a félelem a sátán eszköze, hogy általa irányítson bennünket. És hát valljuk be, hogy félelmeink gyakran irracionálisak is. Olyasmitől rettegünk, aminek a bekövetkeztére alig van esély. Ezeket a félelmeinket a sátán sugallja nekünk, hogy általa uralja a gondolatainkat, ezért nekünk küzdenünk kell ellene.”
A prédikáció véget ért, a pap visszament a helyére. Az orgona hangja felbúgott, és az első dallamok után a hívek is bekapcsolódtak az énekbe.
                                                    Sztakó Zsolt