Pöstyénfürdői kalandok 1.

Archívumom mélyéről időnként régi emlékek lepnek meg. Olyanok, amelyeken jó nosztalgiázni…
Baszan Kuvaitból jár Pöstyénbe, minden nyáron, három hónapra – amikor otthon épp elviselhetetlen a hőség. Az anyja és egy indiai szolga kíséri, akit Szelimnek hívnak, és kis túlzással, baráti viszonyban vagyunk.
Először 1993-ban találkoztunk Baszannal és az anyjával, akkor még egy szolgáló volt mellette Srí Lankáról, kis pöttyel a homloka közepén, de most, hogy már nehezebb, Szelim viszi mindenhova.
Baszan, mintha nem volna magánál, szünet nélkül kántál valamit – úgy gondolom, a Koránból idéz –, miközben az olvasóval hadonászik. A mozgása ugyanis koordinálatlan, és azt hiszem, ezt hívják szakkifejezéssel túlmozgásnak. Az olvasó egyébként minden vallásos muszlim férfinál ott van, még társalgás közben is azt morzsolgatják. Lehet azonban, hogy csak én gondolom, hogy nincs magánál, mert ha kérdezik, Baszan válaszol, aztán ugyanúgy folytatja tovább a monoton kántálást, mintha mi se történt volna.
Legtöbbször akkor találkozom vele, amikor a kezelésre várakozunk, én a kádfürdőre, ő pedig a masszázsra, vagy fordítva. A személyzet már úgy üdvözöl, mint régi ismerőst, hiszen több mint tíz éve minden nyáron idejárunk. Csak 1995-ben voltunk itt ősszel, amikor a húgom férjhez ment. Találkoztam itt már olyan fürdőmesterrel, aki tizenöt évvel azelőtt, mikor először voltam Pöstyénben – akkor még a Pro Patriában –, ápoló volt. Felelevenítettük az azóta eltelt időt, pontosabban jobbára csak ő beszél, mert én néma maradok. Nehezen érthető beszédem miatt csak a legritkább esetben szólalok meg idegenek előtt, mivel érzem, hogy zavarban vannak, amiért nem értik, amit mondok, és az ő zavaruktól én is zavarba jövök és leblokkolok.
Folyt. köv.
                            Sztakó Zsolt