Az elfogadásról

Sokat törtem a fejemet, hogy miről is szóljon az e heti szösszenetem. Vajon mi legyen az az üzenet, amit megpróbálok olvasóimnak átadni, néha talán dadogó szavakkal, de őszinte szívvel, és tiszta szándékkal? Merthogy ezekkel a heti rendszerességgel megújuló naplóval nemcsak tudósítani akarom az olvasóimat a világomról, hanem üzenni is akarok.

Végül úgy döntöttem, hogy az elfogadásról írok ezen a héten.

A feltétel nélküli elfogadásról, amely minden embernek fontos, de a sérült embereknek még egy fokkal annál is fontosabb, mert mi a másik ember szemét használjuk tükörnek, és ha viszolygást fedezünk fel a szemekben, hogy nem tudnak minket olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk, akkor az ugyancsak megnyirbálja az amúgy is alacsony önértékelésünket. Talán a legkegyetlenebb ilyen szempontból a gyerekek világa. Biztosan azért is, mert az ő világukban még nem érvényesek azok a konvenciók, amelyek a felnőttek társadalmát szabályozzák.

Nem,  a gyerekek nem kegyetlenek, csak ami kilóg az ő világukból, amit nem ismernek, attól ösztönösen idegenkednek. De hát nem így vagyunk ezzel mi, felnőttek is? Azok a gyerekek azonban, akiknek a családjában sérült családtag van, és naponta szembesülnek a mássággal, sokkal elfogadóbbak lesznek.

És hogy miért írom most ezt? Csak azért, mert a közösségi portálon naponta kerülnek elém videók, amelyekben sérült vagy rendellenességgel született gyerekek, felnőttek vallanak az életükről, a nehézségekről, amelyekkel meg kell küzdeniük. Kivétel nélkül szinte mindenki a kiközösítést említi, mint a legnagyobb fájdalmukat, hogy nem találnak barátokat, akik elfogadnák őket olyannak, amilyenek.

Ezért hát ne féljünk rámosolyogni az idegenre, aki velünk szembejön,  mert lehet, hogy neki ez a legnagyobb ajándék!

Sztakó Zsolt