Carissimi jótékonysági alap
Próbálom a kocsi sebességét kísérőim tempójához igazítani. Ilyenkor, késő este a Pomléi út már kihalt, és egy kicsit ijesztő is, ahogy a sötétségből hirtelen kiváló alakok jönnek veled szembe.
Emlékszem, tavaly is így jöttünk haza apuval a Rómeó Vérzik koncertjéről. Akkor maximumra toltam a sebességet, és már akkor ott voltam a közlekedési lámpánál, amikor ő még csak félúton járt. Utólag azonban panaszkodott, hogy a nagy sötétben az orra hegyéig se látott.
Most tehát okulva ezen, lassabban megyek, a kocsi reflektorai megvilágítják az utat. A szemem sarkából egy nyestet pillantok meg, amelyik egy elhagyatott telken igyekszik eltűnni.
Mögöttem a két somorjai asszonyság, Erzsi és Zsuzsa fűszerezi kommentárjaival a máskor unalmas utat. Én persze mint afféle „gyüttment”, aki még két éve sem él Somorján, hegyezem a fülem, minden információra éhesen, amely segít eligazodni a somorjai társadalom viszonyaiban.
Mind a kettejüket a klubból ismerem, ahova anyuval február óta járunk, nem is titkoltan abból a célból, hogy ha már Somorjára vetett bennünket a sors, akkor már igyekezzünk itt is minél előbb ismerősöket, barátokat szerezni. Apu ezt nem érti, ő zárkózottabb típus, no és a férfiúi büszkesége is visszatartja attól, hogy „pletykálkodni” járjon a klubba.
Azonban visszatérve a mai napra, hogy miért vagyok a Pomléi úton ilyen késői órán két kísérőmmel, és hol vannak anyuék… nos, minderre a válasz igen egyszerű. Ma van a Pomlé fesztivál második és egyben utolsó napja, amely úgy hirdeti magát, hogy borok, ízek, hagyományok.
Még délután jöttünk ki. Anyuék a kisvonattal, amely fesztivál idején félóránként jár ki a Pomléba, a kisgyerekek és az öregek legnagyobb örömére. Mikor jöttem ki, magam is találkoztam egy járókeretet toló idős asszonnyal, aki csak félúton jött rá, hogy hosszú lesz az a másfél kilométer. Mikor mondom neki, hogy akkor mért nem ment vonattal, csak legyint.
Sztakó Zsolt