Ma ünnepli névnapját: Árpád, Árpádina Holnap: Gabriella

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Megkésett évzáró

A blog hűséges olvasói bizonyára észrevették, hogy pár hete nem kerülnek fel új bejegyzések. Ennek pedig az az oka, hogy a múlt évhez hasonlóan idén is nyári szünetet tartunk. Ezt azonban más irányú elfoglaltságom miatt nem tudtam eddig bejelenteni. Mégis, úgy gondolom, hogy faragatlanság volna részemről az olvasót, aki minden héten várja a friss olvasnivalóját, kétségek közt hagyni. Tehát most, hogy lazult a tempó, hivatalosan is lezárom a Kripli naplója harmadik szezonját!
Azok, akik más fórumokon is figyelemmel kísérik írásaimat, észrevehették, hogy tavasszal egy önéletrajzi sorozatot közöltem, amelyben a gyerekkoromat dolgoztam fel. Ezek az írások máshol már megjelentek, mégis úgy gondoltam, hogy inkább itt a helyük, mint egy hírportálon.
Június végén Kaszmán Zoltán, a legújabb szlovákiai hetilap, a Magyar7 munkatársa kérdéseivel keresett meg. Életemről és a munkámról faggatott. Természetesen a Kripli naplójáról is sok szó esett, hiszen ez a blog az aktuális szívügyem. Úgyhogy olvashatnak a blog születéséről, a névválasztásról stb.
A cikk július közepén jelenik meg, és akinek netán elvonási tünetei lennének, az ezt a riportot is olvasgathatja.
Addig is kellemes nyaralást. Szeptemberben jelentkezek.
                                                                                      Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A siker

A képen tizenkilenc éves önmagammal nézek farkasszemet. Jó harminc évvel későbbi énem előnyben van akkori, tizenkilenc éves énemmel szemben, hiszen évtizedek tapasztalataival lett bölcsebb... ha egyáltalán. Mégis nagy dolog a modern technika, egyfajta időgépként is működik. Azzal, hogy szembesít bennünket valamikori önmagunkkal, az emlékeket is előhívja.

1986 nevezetes év volt az életemben. Ekkor született a kisebbik unokahúgom, ment férjhez az unokatestvérem – és ebben az évben halt meg mind a két nagymamám, gyors egymásutánban.

Így hát ez az év a jó és a rossz dolgok, az öröm és a fájdalom egyvelege volt. Mert az határozottan jó dolog volt, hogy megosztott különdíjat nyertem az akkoriban még Csehszlovák Rádió magyar adásának hangjátékpályázatán a Hazatérés című rádiójátékommal. Ez röviden arról szólt, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy börtönből szabadult fiú számára a falusi társadalomba való visszailleszkedés. Mai füllel visszahallgatva (azt hiszem, pár éve még megvolt valahol az a sustorgó kazetta, amelyre anno felvettük a rádióból) ugyancsak gyengén megírt történet volt. Utólag keresve az okokat, hogy akkor mégis miért kapott díjat, a zsűri talán a témaválasztást jutalmazta.

Az 1980-as évek közepén ugyanis divatosak voltak „a szocialista együttélés nehézségeit” boncolgató témák, az újságokban erről szóltak a vezércikkek, és hát az én rádiójátékom is ebbe a vonulatba illett bele. A főszereplő fiút Péternek hívták, és azért került börtönbe, mert részegen betört a szövetkezet irodájába.

Emlékszem, amikor az értesítést megkaptam a díjról, hosszú percekig csak nevetni tudtam, mint valami bolond. Nem tudom, hogy a pályámon azóta átéltem-e hasonlóan mámoros pillanatot. Azt hittem, hogy ezzel a díjjal én most már egyből nagybetűs író vagyok.

Utólag belegondolva tényleg sokat köszönhetek annak a díjnak, még akkor is, ha író nem attól lettem.

***

A díjátadásra nem mentünk fel Pozsonyba, mivel nem tudtuk, hogy milyen körülmények várnának, tudnék-e a kocsival mozogni a rádió épületében. Mivel a beszédem nehezen érthető, a rádióban interjút nem tudtak velem készíteni, ezért aztán az Új Szó egyik munkatársa jött le Százdra, hogy riportot írjon rólam. Az újságírónőt elkísérte egy fényképész is.

Emlékszem, a távolból Mikola Anikó egyengette a pályámat. Neki köszönhetem azt is, hogy a következő hangjátékomat szintén bemutatta a rádió.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az írógép

Egy nap apu egy kiszuperált Royal írógéppel állít haza, amelyet a munkahelyén selejteztek le. Azt mondja, hogy ezután ezen fogok írni, közben pedig a kezemet is erősíthetem.
Otromba egy jószág, tiszta szerencse, hogy az íróasztal is szilárd konstrukció, és elbírja a súlyos masinát. Ellenben jó erős billentyűzete van, és nagy erővel kell lenyomni, hogy a kar a papírra csapódjon, és megjelenjen rajta a kívánt betű. Egész nap püfölhetem, mire estére elkészülök egy oldallal. Engem azonban érdekel ez az új eszköz, és érdeklődéssel tanulmányozom a szerkezetet. A papírt az elején még nem tudom befűzni a gépbe, de a kart hamar megtanulom visszatolni, ha a csengőhang jelzi, hogy a sor végére értem. Azok a fránya betűk néha felakadnak, de egy erre rendszeresített tollal sikerül valahogy kipiszkálni őket. Persze sok mindent nem tudok megcsinálni, és ahogy nézem, az állapotom nem is nagyon fog változni. Úgyhogy hamar eldöntöm, hogy nekem a fejemmel kell valamit kezdenem. Beindítok egy önképző programot, és a könyvtáramba is olyan könyveket válogatok, amelyek szélesítik a látókörömet. Elsősorban történelmi témájú köteteket, de minden mást is elolvasok, ami a kezembe kerül. Úgy vagyok vele, hogy mindenből tanulhatok valamit. Ez az első évek jelszava.
Az irodalom mint fő csapásirány természetesen továbbra is megmarad. Kisebb történetek születnek az írógépen, amelyeket újságoknak küldök be. Mondanom is felesleges, hogy eredmény nélkül. Néha udvarias elutasító levelet kapok, de a legtöbbször még azt se.
Egyszer aztán meglett a kitartásom jutalma, és a Magyar Nemzet közölte a Valaki című szösszenetemet. Pedig oda nem is küldtem be írást… A történet a következő: A pesti rokonok révén kapcsolatba kerültünk egy szimpatikus újságíró házaspárral, Pali bácsival és Teri nénivel. A rokonok rokonaival. Pali bácsi Erdélyből származott, és az akkor éppen Népsport néven futó sportnapilap rovatvezetője volt, Teri néni pedig a Magyar Nemzetnél dolgozott. Neki küldtem el az írást, ő megmutatta Diurnusnak, aki a Magyar Nemzet publicistája volt, és Diurnus beszerkesztette az én kis szösszenetemet a rovatába. Emlékszem, épp fürdőben voltam, amikor a borítékból kiesett a cikk, és Teri néni kísérőleveléből megtudtam, hogy kollégája az én kis szösszenetemet beszerkesztette a lapba. Mondanom is felesleges, hogy nekem mennyit jelentett ez a siker. Milyen lökést, mennyi inspirációt, hogy jó úton járok.
Mindez rég volt, meg már a novella is elkallódott valahova, de ha jól emlékszem, egy csavargóról szólt a történet, akit a kisváros lakosai csak úgy hívtak, hogy Valaki, mert Valaki valahogy mindig ott volt, ahol valami történt. Hol tűzből mentett ki embereket, hol kiscicát hozott le a fáról.
A történet vége pedig az lett, hogy Valaki egy fuldokló kislányt akart kimenteni a folyóból, de elfelejtette, hogy nem tud úszni, és a nehéz ruhája lehúzta.
Szóval, ez az én első megjelenésem története.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A csúcs

Nyár eleje van, de a közeli csúcs felől, amelyet még most is hó borít, és síelők cikáznak rajta, akár a hangyák, dermesztően jeges fuvallatot hoz a szél. A különbség lehet 10-15 fok is.
Mi itt lent a csúcs alatt már pólóban vagyunk. A rehabilitációs központ épületét Janské Lázněban úgy alakították ki, hogy hátával a hegyoldalnak támaszkodik, ahol egy út vezet az erdőbe. Úgyhogy a közös étkezőből egyenesen ide járunk ki levegőzni. Az úton gyakran látunk turistákat, hol sífelszereléssel, hol pedig anélkül. A múltkor például egy család ment el erre. A két szülő kerekes széken hajtotta magát, mellettük egy öt-hat éves forma kisfiú gyalogolt. A szülőknek időnként meg kellett állniuk, hogy kifújják magukat. A kisfiú ilyenkor megy tovább, de az anyja máris kiált utána, ha túl messzire kerül. A kisfiú pedig engedelmesen visszatér. Vigyázok rá, hogy ne túlságosan feltűnően bámuljam őket, mert rajtam kívül láthatóan senkinek sem tűnik fel a látvány. Úgy látszik, nekik ez természetes.
Ekkor odajön hozzám Szaid, a szíriai palesztin barátom, akinek az egyik lába abnormálisan vékony, mint a nádszál, valamiféle rendellenesség következtében. Szíriában menekülttáborban él a szüleivel és testvéreivel, s rajong Arafatért. Azt mondja, hogy ha felnő, ő is harcolni fog, és nekem elég az elszánt arcára tekintenem, hogy elhiggyem, így is lesz.
Mostanában gyakran gondolok Szaidra, hogy mi lehet vele, él e még. Arrafelé sosem volt nagy értéke az életnek, mostanság azonban még annál is könnyebb meghalni.
Szaid két évvel lehet idősebb nálam, de kitűnik közülünk a megfontoltságával. Komoly fiú. Látszik rajta, hogy velünk ellentétben ő már megtapasztalta, hogy mi az igazi élet. Ezért a nevelők is szinte felnőttként kezelik, és most is elengednek vele, hogy elvigyen sétálni az erdőbe. Máskor is, amikor kimenőnk van a városban, az én kocsimat mindig Szaid tolja, főként mikor az öreg nevelő van velünk, aki hamar kifullad, miközben hegynek fel, völgynek le tolja a kocsimat, és odahívja őt, hogy átadja neki.
Most se beszélünk sokat, inkább csak hallgatunk. Mindkettőnknek sok a mondanivalója.
***
Az egyik fiú felfedezi, hogy a Fülesben képregények is vannak, és addig könyörög, mondván, hogy ő a képregényeket gyűjti, míg nagylelkűségi rohamomban nekiadom az egész újságot. Olyan sugárzó arccal távozik, mint aki valami nagy trófeát kaparintott meg. Én nem igazán tudom ezt hová tenni, talán azért, mert én nem vagyok képregényrajongó.
                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Távol otthontól

 

Ha jobban belegondolok, annyi szabály van itt, mint valami kaszárnyában. Látogatók se jöhetnek akármikor, csak amikor értesítést kapnak az otthoniak, hogy jöhetnek. Általában havonta egyszer, de ez nem igazán zavar, mert a nővérek és a nevelők is kedvesek, a gyerekekkel is rögtön megtalálom a közös hangot.

Nekem pán Lehečka, az egyik ápoló a kedvencem, mert olyan vagány és közvetlen. Általában a többi fiú is így van vele az osztályon, és ha ő van szolgálatban, mind a nyakán lógunk, ám őt ez láthatóan nem zavarja, sőt élvezi is, hogy körülrajongjuk.

A szigorú házirendhez az is hozzátartozik, hogy minden héten levelet kell írnunk haza, hogy beszámoljunk az otthoniaknak, mi történt velünk, hogyan érezzük magunkat. Azt hiszem, a többiek levelét el is olvassák a nevelők, hogy ellenőrizzék, mit írnak haza, de az én leveleimet nem tudják elolvasni, mivel én magyarul írok.

Csehül már jobban tudok, mint szlovákul. Valahogy jobban rááll a szám, mert a cseh embert is megszerettem, és a slágereket is kívülről fújom, amelyeket rádióban, tévében hallani, magnón, lemezjátszón játszanak le.

Ma is megtörténik, ha rám tör a nosztalgia, csak kikeresek a YouTube-on egy ismerős számot, amelyet akkor unalomig hallgattunk, és az a régi szám visszarepít jó harminc évet az időben.
A cseh embereket, azt hiszem, azért is szerettem meg, mert az ő társaságukban sose érzem azt, ami a szlovákokkal kapcsolatosan mindig rossz érzéssel tölt el, hogy rosszallóan néznek rám, pusztán amiatt, mert magyar vagyok. Valahogy természetesnek veszik, hogy nem vagyok cseh.
Sőt, úgy veszem észre, hogy még tisztelnek is azért, mert én három nyelvet beszélek (nem ábrándítottam ki őket, hogy szlovákul csak alig-alig).
Mindössze a nevemmel nem tudnak mit kezdeni, mert azt, hogy Zsolt, nem tudják hová tenni. Végül azt a magyarázatot eszelik ki, hogy biztosan a zsold szóból származik a nevem.


A napirendhez az is hozzátartozik, hogy délelőtt iskolában járunk, habár a nyelvi nehézségek miatt én nem veszek részt az oktatásban. A terem végében ültem, és figyeltem, ahogy a többiek tanulnak, vagy pedig olvastam. Kedvenc újságom a Füles rejtvénylap, ugyanis szenvedélyes rejtvényfejtő vagyok. Az újság itt is velem van, és az órán ezt is előveszem. A tanár, jobb híján, megáll fölöttem, és nézi, ahogy a megfejtést írom be a négyzetekbe. Talán még bólint is, bár én ezt nem látom, mert a keresztrejtvény fölé hajolok. 

Végül is, ez is tanulás, még ha szórakoztatóbb formája is annak.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Nagy utazás

Most aztán igazán távol vagyok otthontól, a családtól. Janske Lazne a Krkonoše hegységben van, Csehországban, több mint hatszáz kilométerre Százdtól. Hajnalban jön értünk az ütött kopott mentőautó, lánykori nevén szanitka, amiről azt is el tudom képzelni, hogy a következő falunál lerobban, nemhogy még hatszáz kilométert vigyen minket.

Akkor már ülnek bent utasok. Egy másik fiú, akit szintén Csehországba visznek gyógykezelésre, és a szülei. Az én szüleimmel együtt, haton fogunk utazni. Két gyerek és négy felnőtt. Plusz a sofőr.

Az biztos, hogy ilyen súllyal nem fog száguldani velünk az autó.

Mivel, a mentőautóban csak egy fekvőhely van, mi pedig ketten vagyunk, a felnőttek megállapodnak benne, hogy felváltva fogunk feküdni, én és a másik fiú. Én kezdek, de félóra után rosszul leszek, felfordul a gyomrom a rázkódástól, a fejem is megfájdul, szédülök, és kidobom a taccsot, az erre a célra rendszeresített tálkába.

Nehezen viselem az utazással járó izgalmakat, és a hosszabb távú utakon rendszeresen hányni szoktam. Most is, az út alatt vagy ötször hányok, és egész nap szinte semmit se eszek. Főleg a kanyargós utakat viselem nehezen.

Egyszóval, megvisel ez a hosszú út.

Apu már nem fért be hátra, úgyhogy ő elől ül, a sofőr mellett, aki így legalább nem alszik el, mert apu szóval tartja.

...

Végre megérkeztünk. Már jócskán benne vagyunk a késő délutánban, mert napközben többször is megálltunk, és kitérőt is tettünk.

A kocsi az épület elé kanyarodik, és már jön is egy ápoló, maga előtt tolva a kocsit, amibe belehelyez. Mikor apu segíteni akar neki, azzal hárítja el, hogy ez már az ő dolga. Valahogy lerí róla a professzionalizmus, ami megnyugtat.

Mivel már este van, rögtön visznek az osztályra, ahova azonban anyuék nem kísérhetnek el. Ők azonban még pár napot maradnak. Ugyanis, még élénken él bennük a sikertelen Marinás kalandom, ahonnan rosszabb állapotban hoztak haza, mint ahogy elvittek. Pszichikailag mindenképp. Ha itt se tudnék beilleszkedni, vinnének is haza. Erre azonban nincs szükség, mert másnap lelkendezve számolok be nekik az új élményekről.

Anyu is megnyugszik.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Elment egy barát

Míg élek nem felejtem el azt a vasárnapi ebédet, mikor Erzsi néni megtelefonálta a hírt, hogy Pogány Erzsi meghalt. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy az asztal körül mindenki ledermedt. Annyira hihetetlen volt, hogy Erzsi nincs többé, nem fogjuk többé meglátogatni, és ő se jön hozzánk.

Nem arról van szó, mert a tudatunk hátsó udvarában, valahol mélyen elrejtve, sejtettük, hogy ez lesz annak az egyenlőtlen küzdelemnek a vége, amit Erzsi a rákkal vívott – de hát tudni valamit vagy elfogadni, az két különböző dolog.

Utoljára tavaly nyáron jártunk náluk, és akkor annyira jól nézett ki, és ő is olyan bizakodó volt, hogy mi is reménykedtünk. Hiszen a rák ma már nem az a gyógyíthatatlan betegség, ami akár húsz éve is volt.

2012-ben volt a Carissimi alapítvány 10 éves jubileuma, amit Somorján a Pomléban egész napos rendezvénnyel ünnepeltek. Mivel én is a Carissimi folyóiratának a munkatársa vagyok, Erika engem is meghívott az ünnepségre, és akkor itt voltunk a Pomléban. Erzsit akkor ismertem meg.

Kedves mosolya mögött nagy szív és segítőkészség húzódott meg. Mi akkor még Százdon laktunk, és mikor eldöntöttük, hogy Somorjára költözünk, rögtön felajánlotta, hogy segít lakást keresni, és felajánlotta azt is, hogy legyek a Felvidék.ma munkatársa.

Erzsi volt az, aki 2014 őszén, mikor már Somorján éltem, közönség találkozót szervezett nekem a Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban, ahol a barátaim beszéltek a munkáimról, és mutattak be a somorjai olvasóknak. Rajta kívül ott volt még Tóth Erika, Haraszti Mária valamint Korpás Árpád barátom.

Ez csak két epizód barátságunkból, abból a röpke hat évből, ami nekem jutott, hogy ismerhettem őt.

Ha tehetem mindig elmondom, hogy a családomon kívül a barátaimra vagyok még büszke. Erzsi volt az egyik, akinek a barátságára büszke voltam, mert benne sose kellett csalódnom.

Hiányozni fogsz Erzsi! Nyugodj békében!

Nyomtatás E-mail

Egyedül

Nem akarok sírni, mert az férfiatlan, mégis megállíthatatlanul peregnek a könnyek a szememből, aztán végigfolynak az arcomon. Most először vagyok egyedül, távol az otthonomtól, és …annyira elhagyatottnak érzem magamat! Habár néhány éve is egyedül voltam, amikor Magyarországon egyik kórházból a másikba hurcoltak, de hát az nem számít.

Alig egy hete, hogy idehoztak, Kovácsfalvára, a Marína gyermekrehabilitációs intézetbe. Itt minden olyan idegen, és ez az első pillanattól megrémít, hiába próbálom magamat tartani. Először is a nővérek csak szlovákul beszélnek, amit én alig beszélek. Habár otthon hétfőnként, mikor a magyaroktól nincsen adás, mindig a szlovák tévét nézzük, de hát abból nem sokat lehet tanulni, csak épp az alapokat, hogy ne vesszek el. Aztán a rigorózus házirend, ami otthon nincs.

Gyakran gondolok az otthoniakra is, hogy éppen mit csinálhatnak. Mit csinál Timi, a húgom? Kivel perlekedik? Mit csinál Baba, a nővérem, nagyapám, anyu?

Hallgatom a többiek szuszogását körülöttem, és egyre jobban erőt vesz rajtam az elhagyatottság érzése …annyira magányos vagyok. A torkomat szorongatja a sírás, aztán egyre följebb kúszik, míg végül eltörik a mécses.

Szinte azonnal felgyullad a szobában a villany. A gyerekek közül van, aki álmosan dörgöli a szemét az ágyán, mások az ágyam köré gyűlnek. Ők engem néznek, én pedig őket, mégse tudom megállítani a zokogást.

Nyílik az ajtó, az éjszakás nővér jön be. A többieket ágyba küldi, majd leül mellém, a hátamat simogatja, közben pedig szlovákul suttog valamit, megnyugtató hangon. Hosszú percekbe telik, amíg lecsillapodok, de még utána is sokáig szipogok, miután leoltja a lámpát, és kimegy a szobából. „Spi!” Fejemet a párnába fúrom, úgy alszom el.

***

Az udvar a kedvenc helyem, kár, hogy egyedül nem mehetünk ki, csak ha a nevelők is velünk vannak. Ennek ellenére néha mégis sikerül kiszökni, és olyankor, legalább néhány percre, a szabadság mámoros érzése kerít a hatalmába. Ráadásul még a lépcsőket se kell leküzdeni, mint otthon, csak kitolnak a kocsin az udvarra.

Az egész addig tart, amíg a nevelők észre nem veszik a szökést, és vissza nem parancsolnak az épületbe. Ilyenkor aztán rendszerint következik a retorzió, és délután nem mehetünk az udvarra, amikor a többiek kint vannak. Rendnek lennie kell.

Hétkor van a takarodó.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az asztalka

A falubéli asztalossal csináltattunk egy asztalkát, amelyet a kerekesszékre lehet szerelni, így aztán mostantól akkor is tudok olvasni, amikor az udvaron vagyok. Csak az asztalra fektetem a könyvet, mert a kezeim gyöngék hozzá, hogy megtartsák, és már olvashatok is.
Eddig az volt, hogy ha az udvaron voltam, csak tétlenül nézelődtem. Vagy ha már nagyon untam magam, valaki felolvasott, mint régen – legtöbbször Baba, a nővérem. Most azonban már ilyen tekintetben is önállóbb vagyok, aminek – talán mondanom se kell – nagyon örülök.
Akkoriban kaptam rá az orosz klasszikusokra is, akikből anyu könyvtárában sok volt. Ő a prágai Magyar Kultúrától rendelte a könyveket, ahonnan évente kétszer érkezett katalógus, amelyből választani lehetett – most már én is aláhúzom az engem érdeklő címeket. A Világirodalom Remekei sorozat összes vászonkötésű kötete megvan a könyvtárunkban, és én ezekből a kötetekből szereztem az első áttekintést a virágirodalomról.
És ahogy az előzőekben írtam, engem főként az orosz klasszikusok nyűgöznek le. Ahogy a szenvedélyek vihara kibontakozik az Anna Karenina lapjain, vagy ahogy Dosztojevszkij az emberi lélek mélységeit az olvasó elé tárja Raszkolnyikov személyén keresztül.
Akkor természetesen még nem gondoltam át ilyen tudatossággal ezeket a dolgokat, csak azt éreztem, hogy általuk egy izgalmas, új világba pillanthattam be.
Még azokat a részeket is szerettem, ahol hosszú filozófiai vitákba bonyolódtak a szereplők, ami, valljuk be, se Tolsztoj, se Dosztojevszkij regényeiben nem túlságosan ritka. Merthogy ők ketten voltak a kedvenceim. Ezért aztán, ha nem tűnne nagyképűnek, azt is mondhatnám, hogy tőlük tanultam meg gondolkodni.

***

Persze azon az asztalkán a könyv mellett más is elfért – például a sakktábla. Mint a legtöbb dologgal, ezzel is úgy vagyok, hogy nem tudnám megmondani, hol tanultam meg. Valahogy rám ragadt. A lépéseket a szomszéd kislánytól tanultam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből a játék rabja lettem – inkább a szépen faragott bábuk ragadták meg a fantáziámat. Addig nyaggattam anyuékat, amíg az egyik pesti útjukról egy sakk-készlettel tértek haza. Most már volt sakk-készletem, kéne is valamit kezdeni vele. Nagyapám, még katonakorából emlékezett a lépésekre, úgyhogy kezdetben vele vívtunk késhegyre menő csatákat. Egyformán nem tudtunk sakkozni, ezért aztán rendszeresen összevesztünk azon, hogy melyikünk lépése volt a helyes. Akkor még az újságokban volt sakkrovat, és én minden játszmát lejátszottam a táblán, a feladványokat is igyekeztem megfejteni. Szóval, így teltek akkoriban a mindennapjaim.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es