Ma ünnepli névnapját: Teréz Holnap: Gál

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Elment egy barát

Míg élek nem felejtem el azt a vasárnapi ebédet, mikor Erzsi néni megtelefonálta a hírt, hogy Pogány Erzsi meghalt. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy az asztal körül mindenki ledermedt. Annyira hihetetlen volt, hogy Erzsi nincs többé, nem fogjuk többé meglátogatni, és ő se jön hozzánk.

Nem arról van szó, mert a tudatunk hátsó udvarában, valahol mélyen elrejtve, sejtettük, hogy ez lesz annak az egyenlőtlen küzdelemnek a vége, amit Erzsi a rákkal vívott – de hát tudni valamit vagy elfogadni, az két különböző dolog.

Utoljára tavaly nyáron jártunk náluk, és akkor annyira jól nézett ki, és ő is olyan bizakodó volt, hogy mi is reménykedtünk. Hiszen a rák ma már nem az a gyógyíthatatlan betegség, ami akár húsz éve is volt.

2012-ben volt a Carissimi alapítvány 10 éves jubileuma, amit Somorján a Pomléban egész napos rendezvénnyel ünnepeltek. Mivel én is a Carissimi folyóiratának a munkatársa vagyok, Erika engem is meghívott az ünnepségre, és akkor itt voltunk a Pomléban. Erzsit akkor ismertem meg.

Kedves mosolya mögött nagy szív és segítőkészség húzódott meg. Mi akkor még Százdon laktunk, és mikor eldöntöttük, hogy Somorjára költözünk, rögtön felajánlotta, hogy segít lakást keresni, és felajánlotta azt is, hogy legyek a Felvidék.ma munkatársa.

Erzsi volt az, aki 2014 őszén, mikor már Somorján éltem, közönség találkozót szervezett nekem a Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban, ahol a barátaim beszéltek a munkáimról, és mutattak be a somorjai olvasóknak. Rajta kívül ott volt még Tóth Erika, Haraszti Mária valamint Korpás Árpád barátom.

Ez csak két epizód barátságunkból, abból a röpke hat évből, ami nekem jutott, hogy ismerhettem őt.

Ha tehetem mindig elmondom, hogy a családomon kívül a barátaimra vagyok még büszke. Erzsi volt az egyik, akinek a barátságára büszke voltam, mert benne sose kellett csalódnom.

Hiányozni fogsz Erzsi! Nyugodj békében!

Nyomtatás E-mail

Egyedül

Nem akarok sírni, mert az férfiatlan, mégis megállíthatatlanul peregnek a könnyek a szememből, aztán végigfolynak az arcomon. Most először vagyok egyedül, távol az otthonomtól, és …annyira elhagyatottnak érzem magamat! Habár néhány éve is egyedül voltam, amikor Magyarországon egyik kórházból a másikba hurcoltak, de hát az nem számít.

Alig egy hete, hogy idehoztak, Kovácsfalvára, a Marína gyermekrehabilitációs intézetbe. Itt minden olyan idegen, és ez az első pillanattól megrémít, hiába próbálom magamat tartani. Először is a nővérek csak szlovákul beszélnek, amit én alig beszélek. Habár otthon hétfőnként, mikor a magyaroktól nincsen adás, mindig a szlovák tévét nézzük, de hát abból nem sokat lehet tanulni, csak épp az alapokat, hogy ne vesszek el. Aztán a rigorózus házirend, ami otthon nincs.

Gyakran gondolok az otthoniakra is, hogy éppen mit csinálhatnak. Mit csinál Timi, a húgom? Kivel perlekedik? Mit csinál Baba, a nővérem, nagyapám, anyu?

Hallgatom a többiek szuszogását körülöttem, és egyre jobban erőt vesz rajtam az elhagyatottság érzése …annyira magányos vagyok. A torkomat szorongatja a sírás, aztán egyre följebb kúszik, míg végül eltörik a mécses.

Szinte azonnal felgyullad a szobában a villany. A gyerekek közül van, aki álmosan dörgöli a szemét az ágyán, mások az ágyam köré gyűlnek. Ők engem néznek, én pedig őket, mégse tudom megállítani a zokogást.

Nyílik az ajtó, az éjszakás nővér jön be. A többieket ágyba küldi, majd leül mellém, a hátamat simogatja, közben pedig szlovákul suttog valamit, megnyugtató hangon. Hosszú percekbe telik, amíg lecsillapodok, de még utána is sokáig szipogok, miután leoltja a lámpát, és kimegy a szobából. „Spi!” Fejemet a párnába fúrom, úgy alszom el.

***

Az udvar a kedvenc helyem, kár, hogy egyedül nem mehetünk ki, csak ha a nevelők is velünk vannak. Ennek ellenére néha mégis sikerül kiszökni, és olyankor, legalább néhány percre, a szabadság mámoros érzése kerít a hatalmába. Ráadásul még a lépcsőket se kell leküzdeni, mint otthon, csak kitolnak a kocsin az udvarra.

Az egész addig tart, amíg a nevelők észre nem veszik a szökést, és vissza nem parancsolnak az épületbe. Ilyenkor aztán rendszerint következik a retorzió, és délután nem mehetünk az udvarra, amikor a többiek kint vannak. Rendnek lennie kell.

Hétkor van a takarodó.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az asztalka

A falubéli asztalossal csináltattunk egy asztalkát, amelyet a kerekesszékre lehet szerelni, így aztán mostantól akkor is tudok olvasni, amikor az udvaron vagyok. Csak az asztalra fektetem a könyvet, mert a kezeim gyöngék hozzá, hogy megtartsák, és már olvashatok is.
Eddig az volt, hogy ha az udvaron voltam, csak tétlenül nézelődtem. Vagy ha már nagyon untam magam, valaki felolvasott, mint régen – legtöbbször Baba, a nővérem. Most azonban már ilyen tekintetben is önállóbb vagyok, aminek – talán mondanom se kell – nagyon örülök.
Akkoriban kaptam rá az orosz klasszikusokra is, akikből anyu könyvtárában sok volt. Ő a prágai Magyar Kultúrától rendelte a könyveket, ahonnan évente kétszer érkezett katalógus, amelyből választani lehetett – most már én is aláhúzom az engem érdeklő címeket. A Világirodalom Remekei sorozat összes vászonkötésű kötete megvan a könyvtárunkban, és én ezekből a kötetekből szereztem az első áttekintést a virágirodalomról.
És ahogy az előzőekben írtam, engem főként az orosz klasszikusok nyűgöznek le. Ahogy a szenvedélyek vihara kibontakozik az Anna Karenina lapjain, vagy ahogy Dosztojevszkij az emberi lélek mélységeit az olvasó elé tárja Raszkolnyikov személyén keresztül.
Akkor természetesen még nem gondoltam át ilyen tudatossággal ezeket a dolgokat, csak azt éreztem, hogy általuk egy izgalmas, új világba pillanthattam be.
Még azokat a részeket is szerettem, ahol hosszú filozófiai vitákba bonyolódtak a szereplők, ami, valljuk be, se Tolsztoj, se Dosztojevszkij regényeiben nem túlságosan ritka. Merthogy ők ketten voltak a kedvenceim. Ezért aztán, ha nem tűnne nagyképűnek, azt is mondhatnám, hogy tőlük tanultam meg gondolkodni.

***

Persze azon az asztalkán a könyv mellett más is elfért – például a sakktábla. Mint a legtöbb dologgal, ezzel is úgy vagyok, hogy nem tudnám megmondani, hol tanultam meg. Valahogy rám ragadt. A lépéseket a szomszéd kislánytól tanultam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből a játék rabja lettem – inkább a szépen faragott bábuk ragadták meg a fantáziámat. Addig nyaggattam anyuékat, amíg az egyik pesti útjukról egy sakk-készlettel tértek haza. Most már volt sakk-készletem, kéne is valamit kezdeni vele. Nagyapám, még katonakorából emlékezett a lépésekre, úgyhogy kezdetben vele vívtunk késhegyre menő csatákat. Egyformán nem tudtunk sakkozni, ezért aztán rendszeresen összevesztünk azon, hogy melyikünk lépése volt a helyes. Akkor még az újságokban volt sakkrovat, és én minden játszmát lejátszottam a táblán, a feladványokat is igyekeztem megfejteni. Szóval, így teltek akkoriban a mindennapjaim.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A könyvek varázsa

Miután újra megtanultam olvasni, először csak a jó öreg elsős könyvemből olvastam mondókákat, versikéket, rövidebb meséket, de már ez is nap mint nap újabb sikerélményeket jelentett. Amikor kibetűztem egy újabb szót, és összeállt az értelmes mondat – hát az katartikus érzés volt.
Az agyam úgy szívta magába az újból felfedezett ismereteket (mivel ezeknek jórészt már a betegség előtt is birtokában voltam, csak hát a kóma lenullázta az agyamat), mint a szivacs a vizet.
Aztán a mesék és mondókák után felfedeztem a gyermek- és ifjúsági irodalmat a Delfin Könyvek formájában, amely a Móra Kiadó sorozata volt. Az első delfines könyv, amelyet elolvastam, Búvár Kund története volt, aki Pozsonynál meglékelte a Magyarországra törő német császár hajóit.
Ezek a könyvek bevezettek egy elvarázsolt birodalomba, amely korlátlan és szabad volt, hiszen a fantáziámra hagyatkozhattam. Merthogy együtt építgethettem ezt a birodalmat azokkal a szerzőkkel, akiknek a könyveit épp olvastam – és ez így csodálatos játék is volt. Ekkor fedeztem fel, hogy a fantázia csodás adomány, amelynek a segítségével sok mindent pótolhatok, amit az élet megtagadott tőlem.
Utána már nem volt megállás, faltam a könyveket, és ha a családból valaki Magyarországra ment, mindig ott volt a kívánságlistán, hogy milyen könyvet hozzon. De a magyarországi rokonok is tudták, hogy ha hozzánk jönnek, és örömet akarnak szerezni nekem, akkor könyvvel biztosra mehetnek.
Azonban nekem még egy problémát is meg kellett oldanom. Mivel a delfines könyvek puha fedelűek voltak, könnyen becsukódtak, ezért tartani kellett őket, hogy nyitva maradjanak. Ezt úgy oldottam meg, hogy a bal kezemet ráhelyeztem a könyvre, és így fogtam le a könyv bal oldalát, a jobb kezemmel pedig, amelyik jobban funkcionált, a könyv jobb oldalát tartottam, valamint lapoztam.
Karl May (vagy ahogy akkoriban mondták, May Károly) indiános könyveit szerettem a leginkább olvasni. Így lettek a közeli ismerőseim Winnetou és Old Shatterhand, a prémvadászok, aranyásók, sápadtarcúak és rézbőrűek. Évekkel később tudtam meg, hogy Old Shatterhand alakját Karl May Xantus Jánosról mintázta, és roppant büszke voltam, hogy gyerekkori hősöm tulajdonképpen magyar ember.
Még sorolhatnám a könyvcímeket és az írók nevét, akik gyerekként meséikkel elringattak… és igen, tanítottak is a történeteikkel.
Bátran mondhatom, hogy az ő könyveik voltak az én tankönyveim, minden író a mesterem volt, a szerkesztők pedig, akik magyarázó jegyzetekkel látták el a könyveiket, voltak az én tanáraim.
Nem a legrosszabb iskola.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Hogyan születik az író?

Az olvasás után megpróbálkozom az írással is, ahogyan a többiektől látom. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz az, ha mindazt leírom, ami a fejemben van, mivelhogy a beszédem érthetetlen, csak artikulálatlan hangokat tudok kiadni, amelyek nagy nehezen összeállnak szótagokká.Az olvasás után megpróbálkozom az írással is, ahogyan a többiektől látom. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz az, ha mindazt leírom, ami a fejemben van, mivelhogy a beszédem érthetetlen, csak artikulálatlan hangokat tudok kiadni, amelyek nagy nehezen összeállnak szótagokká.Egyedül anyuval tudom magamat megértetni, vele is csak azért, mert ő „olvas a gondolataimban”.Kezdetben csak nyomtatott betűkkel írok, de az első időben így is csak olvashatatlan krikszkraksz sikeredik. A kitartó gyakorlás azonban meghozza az eredményét, és a krikszkrakszok egyre jobban kezdenek hasonlítani a könyvben látott betűkre.Babits Mihály, mikor előrehaladott gégerákja miatt már nem tudott beszélni, családjával az elhíresült beszélgetőfüzeteken keresztül értekezett, amelyeket ma irodalmi relikviaként őriznek. Nos, nem valószínű, hogy az én „beszélgetőfüzeteim” valaha is ilyen irodalomtörténeti jelentőséget kapjanak, de én is így értekeztem a családom tagjaival, amikor még nem tudtam artikulálni a szavakat. Főleg a hosszabb mondanivalómat írtam le a cédulákra (mert én nem füzetet használtam, hanem letéphető cédulákat).Bármennyire nehézkes volt is így a „társalgás”, arra mégis jó gyakorlat volt, hogy megtanuljam a mondanivalómat érthetően, világosan megfogalmazni. Mert egy idő után, ha már előttem volt az üres papír, és hát írni is tudtam, késztetést éreztem rá, hogy ezt az üres lapot teleírjam (ma is így vagyok ezzel, hogyha valami üres felületet látok magam előtt, amire írni lehet, akkor azt kényszeresen tele akarom írni – azt hiszem, ezt hívják grafomániának). Azonban azt, hogy könyvből másoljak, és így gyakoroljam az írást, unalmasnak találtam, ezért aztán azokat a gondolatokat kezdtem lejegyezni, amelyek ott voltak a fejemben. Csakhogy akkor ezeket a gondolatokat meg is kell fogalmazni; úgy, ahogy azokban a könyvekben voltak, amelyeket olvastam.Merthogy az ember fejében csaponganak a gondolatok, ide-oda ugrálnak, az írás pedig fegyelmezettséget követel, hogy az alany meg az állítmány azért köszönőviszonyban legyenek egymással. Hogy rajtunk kívül az olvasó is értse, mire gondolunk.Én például arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kedves könyveimet folytatnám, amit már fejben régen megtettem, nem eresztve el a kedvenc hőseim kezét, újabb kalandokat találva ki nekik. És hát mik voltak az én kedvenc könyveim akkoriban, ha nem Karl May indiántörténetei?Máig emlékszem arra a boldogságra, amikor megszületett az első kis történet, az első versike, amely még rímelt is.Hát, valahogy így születik az írópalánta.                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A focimeccs

Focizunk. Engem mindig a kapuba állítanak. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán a kapuban a helyem, mondván, örüljek neki, hogy egyáltalán bevesznek a csapatba.
Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig ne adj’ Isten eltalál a labda, hát az kész KO!
Lelkesen vetődöm, ha jön felém a labda, ahogy azt a nagyoktól látom a tévében. Igaz, a kapuk inkább jelképesek, a földre hajított felsők jelképezik a kapufát. Én mégis halálos komolyan veszem a feladatomat.
Most éppen az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok. Talán ezért is van, hogy az átlagnál nagyobb a megfelelési kényszer bennem, hogy gondolkodás nélkül nekimegyek a nagyfiúknak, ha úgy érzem, hogy sérelem ért.
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül összeesek. Az eszméletemet csak pár pillanatra vesztem el, de utána olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, rövidre zárva a vitát, és elindul velem a patak felé, hogy átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.
                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Roham

Megállíthatatlanul forgok a saját tengelyem körül, pontosabban nem is én forgok, hanem egy külső erő forgat, pörget. Olyan érzés, mintha körhintán ülnék. Habár, nem szeretek körhintára ülni, mert utána mindig rosszul vagyok.
...
Amióta egyszer a vidámparkban voltunk, iskolai kirándulás, a szülők is elkísérnek. Szuper nap volt… A dodzsemet például kifejezetten bírtam, kész ámokfutást vittem vele véghez. Szándékosan nekivezettem a többinek. Természetesen azokat pécéztem ki, amelyekben lányok ülnek, és tutira megyek, mert a kiscsajok ilyenkor mindig felsikítanak. A felnőtt kísérők pedig, akik mellettük ülnek, szúrós szemekkel néznek. Van, aki az öklét is rázza, hogy milyen neveletlen kölyök vagyok. Én azonban roppantmód élvezem a szitut...
Csak a körhintára nem kellett volna felülni, mert utána visszaköszönt az ebéd. Azóta nem lehet felvarázsolni, pedig a búcsúban mindig a körhinta a legnagyobb attrakció, a gyerekek tolonganak körülötte, de engem hidegen hagy.
….
Most azonban nem vagyok rosszul, hanem egyfajta önkívületi állapotban pörgök, forgok az előszobában. Mint a dervisek, akik addig járják önkívületben a táncukat, amíg nem egyesülnek Istennel. Csakhogy nálam ez nem misztikus élmény, hanem nagyon is valóságos roham.
Éppen fürdőbe készül a család, ezért aztán eleinte nem is veszik észre, hogy mit csinálok, és később, mikor észreveszik, akkor is azt hiszik, hogy csak hülyéskedek. Apu rám is szól, hogy hagyjam abba, mire azt válaszolom, hogy nem tudom abbahagyni.
Apu megismétli, hogy ne hülyéskedjek, de anyu már sejti, hogy baj van – gyorsan autóba, és irány az ügyelet. A roham azonban, amilyen hirtelen jött, el is múlik, és mire beérünk az ügyeletre, már csak egy kis fejfájás marad hátra. Aztán azon a nyáron még párszor eljátssza ez az alattomos betegség ezt a játékot.
Mindig orvul, a semmiből törnek rám a rohamok, de amikorra eljutunk az orvoshoz, már nyoma sem marad. Így aztán senki se akarja elhinni, hogy egy pirospozsgás, napbarnított gyerek, aki láthatólag majd kicsattan az egészségtől, beteg legyen. Az orvosok minimum hisztérikának nézik anyut, mikor azt bizonygatja nekik, hogy ennek a gyereknek valami baja van. Végül, hogy megnyugtassák, erősítő injekciót írnak fel.
Ennek ellenére én azon a nyáron egyre fáradékonyabb kezdek lenni…
                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kivizsgálás

Anyu falfehér arccal ül a folyosón a padon, és hallgatja a szívet tépő sikítást, amely a vizsgálóból hallatszik, hogy zeng tőle a folyosó. Legszívesebben befogná a fülét, de a hang akkor is ott sikoltana a fülében. Az ő gyermekének a hangja! Az én hangom...
A vizsgálat olyannyira fájdalmas, hogy altatásban szokták elvégezni, mert kontrasztanyagot fecskendeznek az erekbe, amely fájdalmas eljárás, de nekem tévedésből már tegnap beadták az altatóinjekciót, úgyhogy ma már nem mernek újra elaltatni. Tegnap bezzeg az egész délutánt átaludtam, mindaddig, amíg az injekció hatása tartott, és utána is csak kóvályogtam, mikor percekre felébredtem... Mostanra azonban már teljesen éber vagyok, ráadásul rémült is. Maszkos arcok hajolnak fölém, halálos komolysággal, és tűket szurkálnak belém. Nem értek semmit, hogy anyu miért nincs mellettem, miért hagyott egyedül ezekkel a nénikkel és bácsikkal.
A vizsgálatra azért van szükség, mert az orvosok végre kezdik komolyan venni, hogy beteg vagyok, amikor a betegségnek már látható tünetei is vannak. A bal lábamat húzom, és bandzsítok, de ezek a tünetek pár nap elteltével elmúlnak, és a következő rohamig, mondhatni, rendben vagyok. Mindez annyira zavarba ejti az orvosokat, hogy tehetetlenségükben egyik kórházból a másikba küldenek, hogy különböző vizsgálatokat végezzenek rajtam.
Most épp Pozsonyban vagyok, ahol különféle, rendszerint fájdalmas és veszélyes vizsgálatoknak vetnek alá. Egyszer levegőt fújnak a fejembe, hogy felfúvódik, akár egy luftballon, aztán meg a gerincvelőmből vesznek mintát. Egyik vizsgálat se kéjmámor. De ez, ez a kivizsgálás teszi fel a „koronát” mindre, amikor a fájdalomtól félőrülten sikoltozok.
Anyuék azonban egy idő múlva megelégelik ezt a tehetetlenséget, hogy csak hiábavaló szenvedésnek tesznek ki, de az orvosok láthatóan így is sötétben tapogatóznak. Ezért aztán úgy döntenek, hogy adnak egy esélyt a magyar egészségügynek is, és Pesten keresnek orvost, aki végre megmondaná, hogy mi bajom van. A család jelentős része úgyis Magyarországon él, és ők is ajánlgatják, hogy hová kellene még elvinni. Az orvosok azonban itt is csak széttárják a karjukat.
Én, őszintén szólva, élvezem ezeket a pesti kiruccanásokat, mert a pesti rokonoknál, egy talán még a múlt században épült bérházban lakunk pár napig, amit valamiért bírok. Valahogy szeretem ezt a nagyvárost, ami annyira különbözik én kicsi falumtól. Ugyanolyan nyüzsi, mint én, és hamar ráérzek a fílingjére. Aztán meg a fájdalmas kivizsgálások se hiányoznak. Délelőttönként elmegyünk egy doktor bácsihoz, aki rendszerint ugyanolyan tanácstalan, mint az előtte volt doktor bácsik és doktor nénik, aztán délután városnézés, amire anyu unokatestvére kísér el bennünket.
Ez hát az életem ekkortájt, amiben csak a rohamok jelentenek változatosságot, amelyek egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre tovább tartanak.
                                                                                                                           Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kórházban

Mindig rettegsz, amikor Ferike betoppan a szobába, és az autóját keresi rajtad, merthogy azt valaki ellopta tőle. És ha nem te loptad el (mert hiszen azt neki is látnia kell, hogy te tehetetlenül fekszel az ágyban), akkor is biztosan látnod kellett, hogy ki volt a tolvaj, mert erre ment el.
Ferike szeme közben olyan furcsán csillog, hogy téged rögtön hatalmába kerít a félelem. Szerencsére Ferike nem agresszív, és elmegy, amikor intesz, hogy nem tudsz semmit. Aztán kisvártatva ijedt arccal benyit a fiatal nővér, és azt kérdezi, hogy nem láttad-e Ferikét, majd rájön, hogy tőled nem kaphat választ, és megy tovább. Te pedig egyedül maradsz a szobában.
A mai napra rendelt izgalom megvolt, és te lesheted tovább az ajtót, hogy mikor fogják rád nyitni legközelebb. Itt a kórházban 0–24 órában úgy sincs más dolgod. Így aztán még az ilyen Ferike-féle „látogatásokat” is meg kell becsülni.
Unalmadban felidézed az elmúlt hónapok történéseit. Amikor még egészséges voltál. Tudtál futni, focizni, verekedtél. Szóval, tök olyan voltál, mint a többi korodbéli fiú. Szerettél a Duna-parton sétálni és arról fantáziálni, hogy milyen jó volna valakit kimenteni. Persze, az nem zavart, hogy úszni se tudsz. Aztán egy reggel ledöntött egy minden addiginál erősebb roham, és te bekerültél a váci kórházba. Most pedig itt fekszel, bénán és tehetetlenül. Nyolcéves vagy.
Időnként megjelenik egy nővér, hogy megetessen, vagy pedig tisztába tegyen. De ha ketten jönnek, akkor már örülhetsz, mert ez azt jelenti, hogy kocsiba ültetnek, és kitolnak a folyosóra. A folyosón pedig jó, mert mindig akad az osztályon olyan gyerek, aki nem látott még olyan szerzetet, mint te, és megbámul. De ez is jó, mert akkor cserébe te is visszabámulhatod őt.
Nyolcéves vagy...
                                                                                           Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es