Ma ünnepli névnapját: Donát Holnap: Bernadett

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Pöstyénfürdői kalandok 2.

Renével tíz év után Pöstyénben találkozom újra, vele még anno Csehországban voltunk együtt. Magamban akkor elneveztem őt Hitlerjugendnek, pusztán a külseje miatt. Szőke, kék szemű fiú volt, szóval akár az übermensch portréjához is modellt ülhetett volna. Később, immár Pöstyénben, azt is elmesélte, hogy mikor Svédországban járt, ott és akkor döbbent rá, hogy az előző életében viking harcos volt… és az akkor elkövetett bűneiért vezekel most kerekesszékben. Úgyhogy abban a becenévben lehetett valami…

René született pozsonyi, és sugároz róla a pozsonyiak pökhendiségig menő magabiztossága, én pedig falusi suttyónak érzem magam mellette. Már tíz éve is ilyen volt, magasról lesz…ta a világot és a szabályokat, míg én állandóan görcsöltem, és frusztrált voltam a megfelelési kényszerem miatt.

A találkozásunk is úgy történt, hogy én látom meg őt a Pro Patriánál, a barátaival beszélgetett, és mondom apunak, hogy szerintem ő az, de nem vagyok benne biztos. Végül apu megy oda hozzá. Persze rögtön tudta, hogy ki vagyok, és olyan természetességgel idézte fel a janskéi napokat, mintha csak tegnap váltunk volna el. Elmondta, hogy most tolmácsként dolgozik egy bankban.

Én pedig újfent irigyeltem tőle a lazaságát, hogy még fel se tételezi, hogy bármi rosszul is elsülhet. Egyszer egy hétig a szobánkon lébecolt, egy matracon aludt a földön, amikor éppen nem kapott beutalót. Délelőtt a várost járta, délután pedig a hotel medencéjénél strandolt, és ott megismerkedett a pozsonyi sztárügyvéddel, aki később az éjszakai lumpolásainkat finanszírozta.

Folyt. köv.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Pöstyénfürdői kalandok 1.

Archívumom mélyéről időnként régi emlékek lepnek meg. Olyanok, amelyeken jó nosztalgiázni...
Baszan Kuvaitból jár Pöstyénbe, minden nyáron, három hónapra – amikor otthon épp elviselhetetlen a hőség. Az anyja és egy indiai szolga kíséri, akit Szelimnek hívnak, és kis túlzással, baráti viszonyban vagyunk.
Először 1993-ban találkoztunk Baszannal és az anyjával, akkor még egy szolgáló volt mellette Srí Lankáról, kis pöttyel a homloka közepén, de most, hogy már nehezebb, Szelim viszi mindenhova.
Baszan, mintha nem volna magánál, szünet nélkül kántál valamit – úgy gondolom, a Koránból idéz –, miközben az olvasóval hadonászik. A mozgása ugyanis koordinálatlan, és azt hiszem, ezt hívják szakkifejezéssel túlmozgásnak. Az olvasó egyébként minden vallásos muszlim férfinál ott van, még társalgás közben is azt morzsolgatják. Lehet azonban, hogy csak én gondolom, hogy nincs magánál, mert ha kérdezik, Baszan válaszol, aztán ugyanúgy folytatja tovább a monoton kántálást, mintha mi se történt volna.
Legtöbbször akkor találkozom vele, amikor a kezelésre várakozunk, én a kádfürdőre, ő pedig a masszázsra, vagy fordítva. A személyzet már úgy üdvözöl, mint régi ismerőst, hiszen több mint tíz éve minden nyáron idejárunk. Csak 1995-ben voltunk itt ősszel, amikor a húgom férjhez ment. Találkoztam itt már olyan fürdőmesterrel, aki tizenöt évvel azelőtt, mikor először voltam Pöstyénben – akkor még a Pro Patriában –, ápoló volt. Felelevenítettük az azóta eltelt időt, pontosabban jobbára csak ő beszél, mert én néma maradok. Nehezen érthető beszédem miatt csak a legritkább esetben szólalok meg idegenek előtt, mivel érzem, hogy zavarban vannak, amiért nem értik, amit mondok, és az ő zavaruktól én is zavarba jövök és leblokkolok.
Folyt. köv.
                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a nyárra – klezmer

Még a nyár elején találkoztunk, és akkor mondta, hogy egy újonnan alakult zenekar tagja, klezmert játszanak. Elmondta, mennyit kínlódott, amíg ráérzett a zsidó zene ízére, hogy a harmonikán hitelesen szólaljanak meg azok a jellegzetes futamok. A többi zenésztől azt a tanácsot kapta, hogy nézzen zsidó témájú filmeket. Már egy éve léteznek, de eddig csak gyakoroltak. Augusztus 31-én lesz az első koncertjük a Pomlé fesztiválon.
Péter annyira lelkesen beszélt, hogy a lelkesedése engem is magával ragadott, mégse tudtam megígérni, hogy ott leszek a koncertjükön, mivel akkor még úgy volt, hogy a nyár nagy részét Százdon töltjük. Aztán közbejött apu operációja, ami felborította az egész nyári programot. Az utókezelések miatt is Somorján kellett maradnunk. Aztán ahogy közeledett a kitűzött dátum, egyre inkább kezdtem készülődni. A városban is megjelentek a rendezvényt hirdető plakátok a pontos időpontokkal.
Pár nappal a Pomlé fesztivál előtt anyuval a Városházánál üldögéltünk, amikor arra ment haza Susi, Péter felesége. Tőle megtudtam, hogy a koncertre feljönnek Százdról Ellusék is.
...
Jó másfél órával a meghirdetett kezdés előtt érkeztem meg a Pomléba. Ilyenkor, fesztivál idején mindegy, hogy mikor jössz, mindig nagy a tömeg. Természetesen a sátraknál a legnagyobb a torlódás, amelyek tájborokat kínálnak.
Péterék koncertje a meseréten felállított kisszínpadon volt, ahol az imént még mesejátékot adtak elő, de estére átadta a helyét a felnőttprogramoknak. A színészek még a jelmezükben mászkálnak. Egyszerre értünk a színpadhoz Ellusék autójával, aki már tudott rólam, mert anyu még az úton felhívta. Amíg a zenekar beállt a színpadon, beszéltünk pár szót az otthoni dolgokról.
Aztán megszólalt a klezmer, és a hallgatóban megmoccant valami ősi ösztön, táncra perdülni az igéző ritmusokra. A közönség a szalmabálákon ült, és az arcokon látni lehetett, hogy az emberek nem tudják magukat kivonni a fergeteges zene hatása alól. Önkéntelenül megmozdultak a vállak, a lábak a zene ütemére doboltak.
A meteorológia egész héten jelezte az egész napos esőt, ami elmosta a Pomléfeszt második napját, és ezzel a nyarat.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a nyárra – az esküvő

A hangulat tíz körül pörgött fel, amikor megérkeztek a százdi citerások. Meglepetés volt ez Erikának, a mennyasszonynak, amelyet az unokatestvére és annak barátja szervezett meg. Én éppen kint voltam anyuval felfrissülni, mivel bent még ezen a késői órán is hőség volt – kint Erika néptáncos barátnői gyakorolták a koreográfiát, amellyel meg akarják lepni az ifjú párt. Ekkor csendült fel elöl az ének, és hirnök jő lihegve – jó, nem is –, hogy itt vannak a százdiak.
Somorjáról reggel kilenc óra körül indultunk el. Sógorom, Tibi volt a sofőr, mivel apu az állapota miatt nem bírta volna végigvezetni az utat. A nővéremék majd Úszorról indulnak utánunk, mivel a két csöppség utaztatása egy kis szervezést igényel. Az út eseménytelenül telik a szombat délelőtti forgalomban, habár Nyitránál belefutunk egy útjavításba, és húsz percig csak araszolunk.
Otthon már Timiék várnak bennünket, akik Dabasról előbb értek Százdra. Azonban nincs sok idő, mert készülődni kell, hiszen négy órára az ipolyszakállosi templomban kell lennünk.
Ipolyszakállos nincsen messze Százdtól, még ha Magasmajtényt közbeiktatjuk is, ahol délután volt előadásuk a citerásoknak. Mint mindig, most is jó volt ismerős arcokkal találkozni: Laci, Kati, Vili, Dóra… Hirtelen csak pár név jut eszembe. A minap már használtam ezt a szót, de most se használhatok más jelzőt, mint hogy fergeteges buli alakult ki a buliban. Ebbe még a zenészek is bekapcsolódtak, és fantasztikus örömzenélésbe torkollott az egész.
Közben persze a százdiakkal is váltottunk pár szót. Ha már úgyis villámlátogatás lett ebből a kiruccanásból, legalább így szippantsunk az otthoni levegőből.
A templomnál Jani, Timi férje vett a pártfogásába. Ő lett az ideiglenesen megbízott asszisztensem, a feladatot teljes megelégedésemre látta el.
Az ipolyszakállosi templomban most voltam életemben először, és így a szertartásból kevés ragadt meg bennem. Inkább a templom belső terét rögzítette az agyam. Már amennyit az oldalhajóból láttam.
Habár eredetileg úgy volt, hogy már tíz körül eljövünk, a hangulat miatt mégis csak jóval éjfél után szedelőzködtünk, a nővéremékkel együtt. Apu, aki nem jött el az esküvőre, akkor már aludt.
                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a nyárra – a műtét

Az idei nyáron kevesebb időt tudtunk Százdon tölteni, mint eredetileg terveztük. Habár június elején még hazautaztunk, és úgy terveztük, hogy július közepéig maradunk otthon, ám három hét után vissza kellett jönnünk Somorjára.
Az történt, hogy a doktornő, aki apu vérét vizsgálta meg, telefonált, hogy további kivizsgálásra van szükség. Hogy rövidre fogjam a mondandómat, a CT-felvétel azt mutatta, hogy a gyomrában valószínűleg daganat készül kialakulni, július közepén fogják műteni az Irgalmasoknál. Mondanom se kell, hogy mennyire megijedtünk.
Még élénken élt bennünk az a kálvária, amin szegény Erzsi keresztülment. Azonkívül apu, habár jól tartja magát, mégis jövőre lesz nyolcvanéves, és nem tudni, hogy ilyen korban a szervezet hogyan reagál, ha a ¾ gyomrot kiveszik.
Másrészt azt is tudtam, hogy hónapokig egyedül csak anyura számíthatok mint segítségre, mivel apunak még jó ideig szigorúan tilos lesz emelgetni. Bevallom, bennem még az a lehetőség is felmerült, hogy beköltözzek egy bentlakásos intézménybe. Csakhogy ez ugrás lenne az ismeretlenbe, amit egyelőre még nem kockáztatnék meg.
Úgyhogy maradt az, hogy anyuval együtt próbáljuk meg átvészelni ezeket a hónapokat. Szerencsére segítőink is vannak, akik nélkül sokkal nehezebb, jobban mondva lehetetlen volna ez a gyűrődés, amit az ápolásom jelent. Zsuzsáról, anyu barátnőjéről van szó, aki a szomszéd panelben és Tiborról, aki a szomszéd lakásban lakik. Ők ketten tehát anyu segítői, vagy ha úgy tetszik, az asszisztens asszisztensei.
Az operáció, hál’ istennek, jól sikerült, de apunak havonta egy hétre utókezelésre be kell feküdnie a kórházba. Épp ma reggel vitte őt a nővérem autóval, hogy megkapja az e havi kezeléseket.
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Beköszöntő, avagy ismerjük meg önmagunkat

A gyerkőcöknek véget ért a szünidő, jó két hete már a padokban ülnek, legfőbb ideje tehát, hogy mi is megkezdjük új „tanévünket”. És nem véletlenül használom most ezt a szót. Az írás ugyanis nálam egyfajta tanulás is. Önmagam megismerésének a folyamata. Végül is ez a legfontosabb tantárgy! Minden másra ott van az iskola, ahol még azt is megtanulhatjuk, hogyan igazodjunk el másokon. Önmagunkon eligazodni, nahát, ez a kemény feladat, amihez gyakran egy élet sem elég.
Nekem azonban van egy mankóm, mégpedig ez a blog. Azzal, hogy átlagosan hetente új történeteket bányászok elő a kútfőmből, amely remélhetőleg önöket/titeket is érdekelni fog, bizonyos fokig magam elé is tükröt tartok. Érzékeny műszerként figyelem a környezetemet – és persze magamat –, hiszen a következő héten be kell számolnom, hogy mi történt velem, és én azt hogyan éltem meg. Ezért aztán olyan dolgokról is el kell gondolkodnom, amelyek máskülönben eszembe se jutnának... Beszéltünk már róla, hogy az író szinte egyedüli alanya – önmaga.
Ez tehát az, amit én tanulok abból, hogy ezt a blogot írom. Azonban remélem, hogy az olvasók is tanulnak valamit belőle.
Mégpedig sikerül ezek által a hétről hétre megújuló posztok által megismertetni önöket egy olyan világgal, amellyel idáig csak akkor találkoztak, ha az utcán rácsodálkoztak egy kerekesszékben ülő emberre. És zavarba jöttek, mert nem tudták, hogyan reagáljanak.
Most már azonban, remélhetőleg, tudni fogják, hogy mögöttük/mögöttünk is ugyanolyan történet van, mint bárki más mögött. Ezért aztán mi sem igénylünk extra elbánást. Nem kell hozzánk lehajolni és gügyögni. Vagy éppen szánakozni rajtunk.
Bőven megteszi egy mosoly is.
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Megkésett évzáró

A blog hűséges olvasói bizonyára észrevették, hogy pár hete nem kerülnek fel új bejegyzések. Ennek pedig az az oka, hogy a múlt évhez hasonlóan idén is nyári szünetet tartunk. Ezt azonban más irányú elfoglaltságom miatt nem tudtam eddig bejelenteni. Mégis, úgy gondolom, hogy faragatlanság volna részemről az olvasót, aki minden héten várja a friss olvasnivalóját, kétségek közt hagyni. Tehát most, hogy lazult a tempó, hivatalosan is lezárom a Kripli naplója harmadik szezonját!
Azok, akik más fórumokon is figyelemmel kísérik írásaimat, észrevehették, hogy tavasszal egy önéletrajzi sorozatot közöltem, amelyben a gyerekkoromat dolgoztam fel. Ezek az írások máshol már megjelentek, mégis úgy gondoltam, hogy inkább itt a helyük, mint egy hírportálon.
Június végén Kaszmán Zoltán, a legújabb szlovákiai hetilap, a Magyar7 munkatársa kérdéseivel keresett meg. Életemről és a munkámról faggatott. Természetesen a Kripli naplójáról is sok szó esett, hiszen ez a blog az aktuális szívügyem. Úgyhogy olvashatnak a blog születéséről, a névválasztásról stb.
A cikk július közepén jelenik meg, és akinek netán elvonási tünetei lennének, az ezt a riportot is olvasgathatja.
Addig is kellemes nyaralást. Szeptemberben jelentkezek.
                                                                                      Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A siker

A képen tizenkilenc éves önmagammal nézek farkasszemet. Jó harminc évvel későbbi énem előnyben van akkori, tizenkilenc éves énemmel szemben, hiszen évtizedek tapasztalataival lett bölcsebb... ha egyáltalán. Mégis nagy dolog a modern technika, egyfajta időgépként is működik. Azzal, hogy szembesít bennünket valamikori önmagunkkal, az emlékeket is előhívja.

1986 nevezetes év volt az életemben. Ekkor született a kisebbik unokahúgom, ment férjhez az unokatestvérem – és ebben az évben halt meg mind a két nagymamám, gyors egymásutánban.

Így hát ez az év a jó és a rossz dolgok, az öröm és a fájdalom egyvelege volt. Mert az határozottan jó dolog volt, hogy megosztott különdíjat nyertem az akkoriban még Csehszlovák Rádió magyar adásának hangjátékpályázatán a Hazatérés című rádiójátékommal. Ez röviden arról szólt, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy börtönből szabadult fiú számára a falusi társadalomba való visszailleszkedés. Mai füllel visszahallgatva (azt hiszem, pár éve még megvolt valahol az a sustorgó kazetta, amelyre anno felvettük a rádióból) ugyancsak gyengén megírt történet volt. Utólag keresve az okokat, hogy akkor mégis miért kapott díjat, a zsűri talán a témaválasztást jutalmazta.

Az 1980-as évek közepén ugyanis divatosak voltak „a szocialista együttélés nehézségeit” boncolgató témák, az újságokban erről szóltak a vezércikkek, és hát az én rádiójátékom is ebbe a vonulatba illett bele. A főszereplő fiút Péternek hívták, és azért került börtönbe, mert részegen betört a szövetkezet irodájába.

Emlékszem, amikor az értesítést megkaptam a díjról, hosszú percekig csak nevetni tudtam, mint valami bolond. Nem tudom, hogy a pályámon azóta átéltem-e hasonlóan mámoros pillanatot. Azt hittem, hogy ezzel a díjjal én most már egyből nagybetűs író vagyok.

Utólag belegondolva tényleg sokat köszönhetek annak a díjnak, még akkor is, ha író nem attól lettem.

***

A díjátadásra nem mentünk fel Pozsonyba, mivel nem tudtuk, hogy milyen körülmények várnának, tudnék-e a kocsival mozogni a rádió épületében. Mivel a beszédem nehezen érthető, a rádióban interjút nem tudtak velem készíteni, ezért aztán az Új Szó egyik munkatársa jött le Százdra, hogy riportot írjon rólam. Az újságírónőt elkísérte egy fényképész is.

Emlékszem, a távolból Mikola Anikó egyengette a pályámat. Neki köszönhetem azt is, hogy a következő hangjátékomat szintén bemutatta a rádió.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az írógép

Egy nap apu egy kiszuperált Royal írógéppel állít haza, amelyet a munkahelyén selejteztek le. Azt mondja, hogy ezután ezen fogok írni, közben pedig a kezemet is erősíthetem.
Otromba egy jószág, tiszta szerencse, hogy az íróasztal is szilárd konstrukció, és elbírja a súlyos masinát. Ellenben jó erős billentyűzete van, és nagy erővel kell lenyomni, hogy a kar a papírra csapódjon, és megjelenjen rajta a kívánt betű. Egész nap püfölhetem, mire estére elkészülök egy oldallal. Engem azonban érdekel ez az új eszköz, és érdeklődéssel tanulmányozom a szerkezetet. A papírt az elején még nem tudom befűzni a gépbe, de a kart hamar megtanulom visszatolni, ha a csengőhang jelzi, hogy a sor végére értem. Azok a fránya betűk néha felakadnak, de egy erre rendszeresített tollal sikerül valahogy kipiszkálni őket. Persze sok mindent nem tudok megcsinálni, és ahogy nézem, az állapotom nem is nagyon fog változni. Úgyhogy hamar eldöntöm, hogy nekem a fejemmel kell valamit kezdenem. Beindítok egy önképző programot, és a könyvtáramba is olyan könyveket válogatok, amelyek szélesítik a látókörömet. Elsősorban történelmi témájú köteteket, de minden mást is elolvasok, ami a kezembe kerül. Úgy vagyok vele, hogy mindenből tanulhatok valamit. Ez az első évek jelszava.
Az irodalom mint fő csapásirány természetesen továbbra is megmarad. Kisebb történetek születnek az írógépen, amelyeket újságoknak küldök be. Mondanom is felesleges, hogy eredmény nélkül. Néha udvarias elutasító levelet kapok, de a legtöbbször még azt se.
Egyszer aztán meglett a kitartásom jutalma, és a Magyar Nemzet közölte a Valaki című szösszenetemet. Pedig oda nem is küldtem be írást… A történet a következő: A pesti rokonok révén kapcsolatba kerültünk egy szimpatikus újságíró házaspárral, Pali bácsival és Teri nénivel. A rokonok rokonaival. Pali bácsi Erdélyből származott, és az akkor éppen Népsport néven futó sportnapilap rovatvezetője volt, Teri néni pedig a Magyar Nemzetnél dolgozott. Neki küldtem el az írást, ő megmutatta Diurnusnak, aki a Magyar Nemzet publicistája volt, és Diurnus beszerkesztette az én kis szösszenetemet a rovatába. Emlékszem, épp fürdőben voltam, amikor a borítékból kiesett a cikk, és Teri néni kísérőleveléből megtudtam, hogy kollégája az én kis szösszenetemet beszerkesztette a lapba. Mondanom is felesleges, hogy nekem mennyit jelentett ez a siker. Milyen lökést, mennyi inspirációt, hogy jó úton járok.
Mindez rég volt, meg már a novella is elkallódott valahova, de ha jól emlékszem, egy csavargóról szólt a történet, akit a kisváros lakosai csak úgy hívtak, hogy Valaki, mert Valaki valahogy mindig ott volt, ahol valami történt. Hol tűzből mentett ki embereket, hol kiscicát hozott le a fáról.
A történet vége pedig az lett, hogy Valaki egy fuldokló kislányt akart kimenteni a folyóból, de elfelejtette, hogy nem tud úszni, és a nehéz ruhája lehúzta.
Szóval, ez az én első megjelenésem története.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es