Ma ünnepli névnapját: Konrád Holnap: Csilla, Noémi

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Az elfogadásról

Sokat törtem a fejemet, hogy miről is szóljon az e heti szösszenetem. Vajon mi legyen az az üzenet, amit megpróbálok olvasóimnak átadni, néha talán dadogó szavakkal, de őszinte szívvel, és tiszta szándékkal? Merthogy ezekkel a heti rendszerességgel megújuló naplóval nemcsak tudósítani akarom az olvasóimat a világomról, hanem üzenni is akarok.

Végül úgy döntöttem, hogy az elfogadásról írok ezen a héten.

A feltétel nélküli elfogadásról, amely minden embernek fontos, de a sérült embereknek még egy fokkal annál is fontosabb, mert mi a másik ember szemét használjuk tükörnek, és ha viszolygást fedezünk fel a szemekben, hogy nem tudnak minket olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk, akkor az ugyancsak megnyirbálja az amúgy is alacsony önértékelésünket. Talán a legkegyetlenebb ilyen szempontból a gyerekek világa. Biztosan azért is, mert az ő világukban még nem érvényesek azok a konvenciók, amelyek a felnőttek társadalmát szabályozzák.

Nem,  a gyerekek nem kegyetlenek, csak ami kilóg az ő világukból, amit nem ismernek, attól ösztönösen idegenkednek. De hát nem így vagyunk ezzel mi, felnőttek is? Azok a gyerekek azonban, akiknek a családjában sérült családtag van, és naponta szembesülnek a mássággal, sokkal elfogadóbbak lesznek.

És hogy miért írom most ezt? Csak azért, mert a közösségi portálon naponta kerülnek elém videók, amelyekben sérült vagy rendellenességgel született gyerekek, felnőttek vallanak az életükről, a nehézségekről, amelyekkel meg kell küzdeniük. Kivétel nélkül szinte mindenki a kiközösítést említi, mint a legnagyobb fájdalmukat, hogy nem találnak barátokat, akik elfogadnák őket olyannak, amilyenek.

Ezért hát ne féljünk rámosolyogni az idegenre, aki velünk szembejön,  mert lehet, hogy neki ez a legnagyobb ajándék!

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Részlet

Hogy miért választottam erre a hétre egy részletet most készülő regényemből? Hát csak azért, mert író volnék, és mikor ezt a blogot elkezdtem írni, az volt az egyik célom, hogy azoknak, akik hetente követik, beszámoljak a mindennapjaimról is, hogy az adott pillanatban mivel foglalkozom. Jelenleg pedig agykapacitásomnak egy jelentős részét ennek a regénynek a terve köti le. Mondják, hogy a regényírás leginkább az ember ülőgumóit veszi igénybe. Nem virágnyelven ez úgy hangzik, hogy a regényírás roppant időigényes foglalatosság, amit én csak megerősíthetek. Ezt nem azért írom, hogy most sajnálkozzanak rajtam, hanem magyarázatként, mert ezután is igyekszem tartani azt a heti ritmust, amelyet eddig megszoktak tőlem, de ha egyszer-egyszer mégis megcsúszok, akkor ez azért van.
Akkor tehát következzen a regényrészlet!
„... és ekkor hirtelen gyenge áramütés szaladt végig a testeden. Olyan volt az egész, mint mikor elektroterápiás kezelést kapsz. Az rántja így össze az izmokat (az élmény jelen idejű, mivel épp most rakják a csuklóidra a csipogónak becézett elektroterápiás eszközt). Csakhogy ez most az egész testeden végigcikázott, minek következtében te kis híján leestél az ágyról. Kicsit olyan ez, mintha egy láthatatlan erő feldobott volna.
Először nem tudtad mire vélni az egészet, és egy kicsit meg is rémültél, mint mindig, ha a tested újabb érthetetlen megnyilvánulását észleled, amely lehet a leépülés jele is. Az évek során már megtanultad, hogy úgy figyeld meg a testedet, mintha nem is hozzád tartozna. Mint amikor egy tudós figyeli meg vizsgálatának a tárgyát, és gondosan rögzíti minden új felfedezését a megfigyelési naplóban. Ilyen viszonyod volt neked is a saját testedhez, hiszen a testednek saját akarata volt, és te csak korlátozottan voltál az ura, úgyhogy a legtöbbször az ő akarata döntött.”
                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Keresztapa

A fénykép 2013 szeptemberében a szüleim aranylakodalmán készült, amelyen ott volt keresztapa is keresztmamával együtt. Ott volt a deméndi plébános, Tibor atya is, akivel keresztapa igencsak jót beszélgetett. Keresztapa évtizedekig volt kántor, a megboldogult Csuday tisztelendő úr jobbkeze, akivel évtizedekig együtt miséztek, végezték a temetéseket, szolgálták a gyülekezetet.
A százdi templom nincs akadálymentesítve, és én a kocsival az ajtóban állva figyeltem a szentmisét, de az énekeket erősítő nélkül is tökéletesen hallottam. Valami különleges technikával énekelt, amit azelőtt csak zsidó kántoroktól hallottam. Pár év múlva azonban összekülönbözött Csuday tisztelendő úr utódjával, egy fiatal pappal, és lemondott a kántorságról. Én azonban azt hiszem, hogy a másik, kimondatlan ok az volt, hogy a rossz lába miatt egyre nehezebben tudott felkapaszkodni a kórusra.
Én gyakran jártam fel hozzá a Keresztsorra egy jót beszélgetni. Kedvenc témája a foci volt, és sokszor idézett fel történeteket a régi nagyokról, akiket ő még élőben látott játszani.
A családi archívumból előkerül még egy fénykép a Balatonról, ahol ifjú házasként látható. Én akkor, az 1970-es évek elején öt év körüli gyerek voltam, akkoriban vettük meg az első autónkat, egy Moszkvicsot, és évente jártunk a Balatonra. Abban az évben keresztapáék is velünk jöttek, nem sokkal azelőtt volt az esküvőjük. Azt hiszem, a következő évben született meg az első lányuk.
Gyerekkoromban sokszor elmentünk hozzájuk, az ebédlőben a díszhelyen egy harmónium állt, amin gyakorolt. És én akkor nagyon irigyeltem keresztapát, hogy tud a hangszeren játszani.
Utoljára nyáron voltunk náluk, akkor már nagyon el volt keseredve, mert nehezen mozgott, és a szívére is szedte a nitroglicerint. Aztán még karácsony előtt beszélgettünk telefonon.
Nyugodjál békében, keresztapa!
                                                                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

BUÉK

Hát vége van ennek is. Mármint a 2017-es évnek. Hosszú volt, ellenben jó sz… – tudom, nem illik csúnya szavakat használni, ezért most mindenki töltse ki a pontozott részt a vérmérséklete szerint –, de most már vége van. Lehet reménykedni benne, hogy a 2018-as év jobb lesz – biztosan!
És hogy miért állítom biztosan, hogy ez az év jobb lesz? Hát csak azért, mert az ember eleve reménytelen vállalkozásba ugye bele se fog.
Na jó, elismerem, hogy így tél közepén engem is elkapott a depresszió, és ezért látom a 2017-es évet is sötétebbnek annál, amilyen valójában volt. Merthogy nem is volt ez az elmúlt év igazándiból annyira szörnyű, sőt...
Végül is márciusban megszületett Alessandro, anyuék első dédunokája, aki napról napra imádnivalóbb kiskölyök.
Júliusban volt Margaréta esküvője, aki úgy ragyogott ezen a napon, hogy elhittem, neki ez volt életének a legszebb napja. Ráadásul a napokban várják a kislányuk születését, ami külön bónuszpont nekik és a családnak.
A családban tavaly hárman is kerek születésnapot ünnepeltünk. Anyu 70 éves volt, én 50, a sógorom pedig 60.
Szóval, nem volt a múlt év valójában annyira pocsék, inkább a fílingje nem volt az igazi, és ez az embert rosszkedvűvé tette.
Ezért reménykedem egy jókedvű 2018-ban!
                                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Karácsonyi emlékek

Szenteste
Hosszú évek után újra együtt a család. Utoljára ez még Százdon fordult elő, amikor a gyerekek kicsik voltak, és ott töltötték a karácsonyi szünetet – valamint a Jézuskának is az a cím volt megadva, hogy fölöslegesen ne fáradjon. Sok fénykép és videó őrzi ezeknek a karácsonyoknak az emlékét. Ahogyan a nyolcéves Ákos a házunk előtti domboldalon szánkózik, és a kamerába integet. Egy fénykép, amelyen együtt vagyunk, a három testvér...
Apu idejének a jelentős része rámegy, hogy feldolgozza ezeket a családi emlékeket, és cédére rögzítse.

Ma már azonban mindkét lány családanya – Melindának márciusban született meg a kisfia, Gréta pedig januárra várja a lánya születését –, Ákos pedig egyre komolyabb fiatalemberré érik.
Úgyhogy Márti most látta elérkezettnek az időt, hogy összetrombitálja a családot, egy nagy, közös karácsonyozásra. Timivel is megállapodtak, hogy az idei karácsonyt Úszoron fogják tölteni, mi pedig naponta kijárunk hozzájuk Somorjáról, és a nap nagy részében náluk leszünk.
A három nap sztárja Alessandro volt, akinek ez volt az első karácsonya, és láthatóan élvezte, hogy ő van a középpontban, mindenki őt kényezteti. Azt se tudta, hogy a bőség zavarában melyik játékához nyúljon, melyik új autóján furikázzon. Anyu is alig várta, hogy találkozzon első dédunokájával. Novemberben, mikor a nagyanyja kint volt Svájcban Alessandróra vigyázni, naponta bejelentkeztek a Messengeren, és akkor Alessandro teljesen levette a dédszüleit a lábukról. Apu még naptárt is készített Alessandro képeiből.
Szenteste tehát megint tízen ültük körül az ünnepi asztalt, mint régen. Pedig ketten még hiányoztak is. Gréta és a férje, akik Juraj szüleihez voltak hivatalosak. És bárhogy nézzük is, ez volt a legszebb ajándék!
                                                                                                                                                             Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Mikulás

Az első képen Erzsi kis védence látható, amint megszeppenten ül a Mikulás ölében, és a világért se nézne föl az objektívbe, mert akkor sírni kellene, és ő hősiesen tartja magát. Szinte látom arcán a megkönnyebbülést, amikor Erzsi végül megszabadítja. Úgy látszik, ő nem ismeri a jóságos öregapó kifejezést. Vagy pedig mások az elképzelései a jóságos öregapókról.
Sok kisgyereknek hasonló az első találkozása a Mikulással. Épp ma olvastam egy visszaemlékezést, ahol bizony eltört a mécses az első találkozáskor, és azután már csak azt kívánta főhősünk, hogy többé ne találkozzon ezzel a kenderszakállú öreggel. Elég lesz neki, ha az ajándékait otthagyja az ablakba kitett, gondosan kitisztított cipőben. Nem tudom, hogy mi lett a vége, a Mikulás hajlott-e az alkura, vagy pedig mégis sikerült az öreget megszeretni – erről a szerző már nem írt.
Mindenesetre azon a délutánon a klubban is járt a Mikulás. Délután, ahogy jöttem, egy anyuka állt mellettem a kislányával a jelzőlámpánál, a zöldre várva. Mint később kiderült, ők is a klubba jöttek. Más gyerek még akkor nem is volt ott, anyu furcsállta is. Én azonban megnyugtattam, hogy mire a Mikulás megjön, addigra a gyerekek is itt lesznek. Elvégre ki látott már olyan csúfságot, hogy potyára hozza az ajándékait?
És lám, végszóra elkezdtek szállingózni a gyerekek, nemsokára pedig megérkezett személyesen, maga a Mikulás. Elmaradhatatlan kísérőjével, a krampusszal együtt, aki nem is olyan félelmetes, mint a maskarája, hisz egy nagy zsákban ő hozza az ajándékokat, mivel a Mikulás már igencsak öreg. Igaz, ott van nála a virgács is, amivel, mintegy jelképesen, megveregeti a jelenlévőket – miután a Mikulás kiosztotta az ajándékokat.
Ebben pedig egész filozófia van, hiszen ki az közülünk, aki kibírja, hogy egy évig csakis jó legyen?
                                                                                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Koszorúkészítés

Pár hét, és újra itt van karácsony. Szóval megint eltelt egy év. Észrevétlenül, csöndesen. Habár idén lettem 50, ami testvérek közt is fél évszázad, és egy ember életében határkő, hiszen már Dante is megírta, bár emlékezetem szerint ő a 40 évet jelölte meg mint az emberélet felét...

No de most még ott tartunk, hogy kezdődik az advent, a karácsonyra való felkészülés időszaka. Ennek a jegyében készíti Zsuzsa azokat az ajtóra akasztható koszorúkat, amelyek a néphit szerint szerencsét hoznak a bent lakókra, a gonoszt pedig kívül tartják. Ma pedig még a klubba is behozza a koszorúkészítéshez szükséges kellékeket, és mindenkit megfenyeget, hogy senkinek se csinál koszorút. Aki akar, csináljon magának. Ő majd megmutatja, hogyan kell.

Anyura hat először a fenyegetés, és leül az asztalhoz. Ő nemcsak nekünk, hanem az egész családnak készíti a koszorúkat. Anyu lelkesedése lassan átragad másokra is, és csatlakoznak ők is. A társaság két részre szakad: a koszorúkészítőkre és a többiekre. Mondanom se kell, hogy én a többiekhez tartozom, mivel a kézügyességem hagy még kívánnivalót (haha, most nagyon vicces voltam).

Klikkekre szakad a társaság. Időnként egy-egy beszédfoszlány jut el hozzám, amiből próbálom kideríteni, hogy miről folyik a szó. Margit és Józsi bácsi viccekkel szórakoztatják egymást. Editke kint van az udvaron, de még szem előtt, hogy Aranka lássa.

A legnagyobb zsivaj azonban a koszorúkészítők asztalától hallatszik. Tisztára, mint az óvodában. Idős emberek visszaváltoznak gyerekké. Nagyban folyik a koszorúk gyártása. Az alapanyag azonban fogyóban. Megállapodnak, hogy csütörtökön folytatják.

Veszem a kabátomat. Mire elindulunk hazafelé, már erősen szürkül. 

                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Apokrif levelek III.

Extázis
Ilyenkor remegés vonaglott végig a testén, és képtelen volt felügyelni a mozdulatait, ezért volt hát szüksége tanítványainak a vigyázására, hogy se másban, se magában ne tegyen kárt. Ekkor odalépett hozzá az egyik tanítványa, és súgott a fülébe valamit, miközben feléjük mutatott. János ekkor abba az irányba nézett, ahová a tanítvány mutatott, ahol ők álltak, majd lassan kinyújtotta a karját, és az írástudók csoportjára mutatott, akik a többiektől elkülönülve álltak, és díszes öltözetükről voltak felismerhetők:

Kifakadás
„Mérges kígyóknak fajzatai, kicsoda figyelmeztetett titeket, hogy bánjátok meg bűneiteket, mert közelít Isten haragja? Hiába mondjátok, ti képmutatók, hogy Ábrahám fiai vagyunk mi, mert bizony mondom nektek, Isten ezekből a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak!” Messze hangzó, érces hangja volt, amit most még megedzett a szent hevület. A megdöbbent tömeg arra tekintett, amerre János mutatott, és az írástudók a nép tekintete előtt, megszégyenülten távoztak.

A keresztelkedés
A nap már a horizontra hágott, amikor rájuk került a sor. János olyan volt, amilyennek az ember a prófétákat elképzelte.
A külseje teljesen elvadult volt, durva, teveszőr ruhát viselt, amelyet háncskötéllel fogott össze, a szeme pedig úgy csillogott, mintha örökös lázban égne. Azt beszélték róla, hogy évekig élt a hegyekben egy barlangban, és a szent iratok tanulmányozásával készült fel a prófétaságra. Csak ezután ereszkedett le Júdea falvaiba és városaiba, hirdetni az embereknek, hogy térjenek meg, és a megtérés jeleként vízzel keresztelte meg őket.

A jel
„Én vízzel keresztellek meg titeket, de aki utánam jön, ő majd lélekkel keresztel meg titeket”. János most magához intette őt, és az ő szíve egyszerre hevesebben kezdett el dobogni, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkát, és csak állt ott megbűvölten, mire egy kéz hátulról megtaszította, hogy most már induljon.
Mindvégig magán érezte János tekintetét, amitől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha csupaszon kellene a tömeg előtt elhaladnia. Belépett a folyóba, és János kezét rátéve imádkozni kezdett egy számára érthetetlen nyelven. Lenyomta a víz alá, és mikor újfent felbukkant, egy csodálatos jelenségnek volt a tanúja.

Mennyei szózat
Ahogy feltekintett az égre, egyszerre eltakarodtak onnan a felhők, amelyek idáig árnyékot vetettek a földre, mindeközben pedig szózat hangzott fel az égből: „Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!” Az első pillanatban nem tudta mire vélni a hangot, de János tekintetét látva, lassan fény gyúlt a lelkében. Körülnézett, vajon más tanúja is volt a látomásnak?
A tömeg azonban csak azt látta, hogy János megöleli őt, és felujjongott, mert ez azt jelentette, hogy János a tanítványává fogadta.
                                                                                                                                                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Apokrif levelek II.

Indulás
Az ég alja még alig pirkadt, egy hajszálvékony csík jelezte, hogy pár óra múlva az éjszaka átengedi birodalmát a nappalnak. Az éjszaka lehűlt levegő még mindig csípős volt, de a kis csapat már a Jordán felé tartott. Időben el kellett indulniuk, mert jókora út állt még előttük. Főleg fiatalok voltak, akiket fellelkesített János prédikációja Isten országáról, és most mentek, hogy megkeresztelkedjenek.

A kegyesekről
Voltak köztük öregek is, kegyesek, akik egész életükben Isten országának az eljöttét várták, és János szavai újult reménnyel töltötték el őket, hogy talán még megélik a prófécia beteljesülését. A csapatban ott ment ő is, akire olyan hatással voltak János szavai, hogy azóta másra se tudott gondolni. Leginkább ezek a szavak foglalkoztatták: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”
Vajon kiről beszélt János? Hogyha nem ő az, akkor ki? Ki lesz az, aki beteljesít minden eddigi próféciát, és megváltja népét szenvedéseiből, amiket bűneivel idézett magára?

Isten országának a titkairól
Ő az, akinek a nevében János bűneinek a megvallására szólítja a népet, és a nép tódul hozzá, mert „...kivágják a rossz gyümölcsöt termő fát, és tűzre vetik, ahol olthatatlan tűzzel megemésztetik...”. Útközben találkoztak más csoportokkal is, amelyek ugyanúgy Jánoshoz igyekeztek, mint ők. Némelyek közülük már egy egész napja úton voltak, hogy János megkeresztelje őket.

Egész Júdea útra kelt...
Júdea egész népe útra kelt, még az írástudók is eljöttek Jeruzsálemből, akik félték Isten haragját. Voltak az úton teljes karavánok is, amelyekkel egész falvak keltek útra Galileából vagy egyenesen Szamariából, annyira nagy volt a népben a megváltás utáni vágy! A férfiak kötőféken vezették az öszvéreket, amelyeken a család összes vagyona volt, míg a nagyobbacska gyerekek a kecskéket terelték, az asszonyok pedig a még járni nem tudó kisdedeket vitték karjukon.

A Jordán partján
Ahogy közeledtek a Jordánhoz, úgy lett a táj mind élénkebb zöld, és a vidék kopárságát már ligetek is tarkították. Aztán egyszer csak megérkeztek a folyóhoz. János a segítőivel a folyó közepén állt, és keresztelte azokat, akik megbánták eddigi bűnös életüket, és új, Istennek tetsző életre vágyakoztak. A keresztelés pedig így ment végbe: János kiválasztott valakit a tömegből, magához intette, majd kezét rátéve, arcát az ég felé fordítva imádkozott, és a víz alá nyomta őt. Segítők pedig azért voltak mellette, nehogy valaki túl sokáig legyen a víz alatt, mert János időnként extázisba esett.
                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es