Ma ünnepli névnapját: Márk Holnap: Ervin

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Tőlük színesebb a világ

Cullen és Chris testvérek, tízévesek lehetnek. Cullen autista, Chris nem (hivatalos megjelöléssel: neurotipikus).
Igazi mai kiskamaszok, vidámak, bolondosak, játékosak, akik a terveikről beszélnek a videóban. Chris azt mondja, hogy ha felnő, lesz saját háza, ahová a testvérét is magával viszi. Cullen ehhez hozzáteszi, hogy az bizony jó lesz. De azért utazni is fognak, sokat, ő főleg Japánba vágyik.
Közben pedig csapkodnak a karjukkal, mint a madarak a szárnyukkal. Chris nevetve meséli, hogy Cullen így csapkod, mikor valami felzaklatja. Ezen aztán mind a ketten jóízűen nevetnek.
Ez csak egy azok közül az epizódok közül, amelyek a Special Books by Special Kids (magyarul talán: Különleges Könyvek, Különleges Gyerekekről) elnevezésű szervezet Facebook-oldalán találhatók. Itt a legkülönfélébb neurózissal diagnosztizált fiatalokról találhatók videók. A betegségek közt olyanok is vannak, amelyekről ezelőtt még csak nem is hallottam – habár lehet, hogy ezzel csak a saját tájékozatlanságomat árulom el.
Beszél itt Down-szindrómás fiatal a lányokhoz való viszonyáról, sérült gyerekét nevelő szülő arról, hogy mennyi mindent tanul naponta a gyerekétől, autista kisfiú, hogy az osztálytársai csúfolják... és még sokáig sorolhatnám.
A szervezetet 2016-ban hozta létre egy speciális nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó pedagógus abból az elgondolásból, hogy bemutassa a diákjait. Hogy mennyire különbözőek vagyunk, mégis ugyanolyanok.
Mert ezekben a videókban egyvalami mégis közös. Hogy mindnek pozitív a végkicsengése.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt
A fényképen Christopher Ulmar, a szervezet létrehozója.

Nyomtatás E-mail

Világok

Most egy titkot árulok el: Hetente, mielőtt hozzáfogok ezeknek a nyúlfarknyi szösszeneteknek a megírásához, mindig elgondolkozom, hogy azon a héten milyen témát is dolgozzak fel, amely nemcsak engem érdekel, hanem remélhetőleg ennek a blognak az olvasóját is.

Talán az is nyilvánvaló a rendszeres olvasóknak, hogy a leggyakrabban bizony a saját életemből merítek témákat. Egy kiruccanás, kedvenc helyeim a városban, találkozások – de még az is, hogy nyáron majd megfőttünk a lakásban... ezek mind voltak már a témáim.

Engem azonban az is érdekel, hogy mások vajon hogyan élik meg, hogy akadályokkal kell megküzdeniük a mindennapjaikban. Hogyan élik ők a hétköznapokat, hogyan élik meg a nehézségeket? Szerencsére köztünk is éppen annyi exhibicionista van, mint az „épek” között, akik kényszert éreznek, hogy mindennapjaikról tudósítsanak, vagy „csak” a tapasztalataikat osztják meg a sorstársaikkal.

Láttam én már videót arról, hogy valaki hogyan ül át a kerekesszékből az autóba, másvalaki pedig, aki kezek nélkül született, hogyan készíti el a reggelijét. Néha egészen inspirálók ezek a disabled-videók, mert azt mutatják meg, hogy mennyire nincs lehetetlen, még így, hátrányos helyzettel terhelten sem.

Olyannyira közkedveltek, hogy nemcsak azok nézik őket, akiknek készülnek, hanem az „épek” is. Utóbbiak talán azt látják ezekben a pár perces spotokban, hogy igazából semmi se lehetetlen, ha eléggé elszántak vagyunk.

Szóval, lehet őket így is nézni. Nekem mégis azért kedvesek, mert azt mutatják meg, hogy mennyire színes világban élünk. Nem, nemcsak a bőrünk színére gondolok, hanem arra is, hogy mennyire változatos élethelyzetekben vagyunk képesek teljes életet élni.

Mert mint a zsidó bölcsesség is tartja, minden ember egy külön világ!

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Hideg napok

A 2017-es év úgy kezdődött, ahogy a 16-os végződött, nagy hideggel. Jobban mondva szimplán csak hideggel. Az elmúlt években nem volt tél, ezért most az emberek a szimpla hideget is „szibériai”-nak érzékelik. Pedig emlékszem, pár évtizede csak az igazán kemény teleket illették ezzel a jelzővel, amikor még napközben is farkasordító hideg volt (ez a kifejezés csak most jutott az eszembe, ahogy ezeket a sorokat írom, régen kellett használnom). Aztán este a híradóban az öregek is arról beszélnek, hogy nincs ebben a hidegben semmi rendkívüli. Régen a telek ilyenek voltak.
Az időjárás-jelentésben is Szibéria felől érkező áramlatról beszél a fickó. Lehet, hogy ez már a globális felmelegedés?

Szóval csak azt akartam mondani, hogy a hónap jó részében önkéntes szobafogságomat töltöttem, mivel már én is elszoktam az igazi telektől. Meg aztán a járdák is jegesek, és félő volt, hogy a kocsi csúszni fog. Épp ezért a templomba se járok, mert ott is emelkedőn kell feltolni a kocsit.
Próbálom kihasználni ezt az időt arra, hogy minél többet írjak. Decemberben jött az értesítés a kiadótól, hogy a még szeptemberben beküldött kéziratommal pályázni fognak a minisztériumnál. A pályázati anyagot persze nekem kell előkészítenem. Mindezt, rohammunkában, úgy, hogy közben még a szlovákra fordítást is szervezzem meg.
Mikor pedig az említetteken túl vagyok, nekilátok egy új kéziratnak. Egy régebbi sorozatom a gerince, amiből már a Carissimiben is olvashattak részleteket. Az utóbbi időben többen is biztattak, hogy szerkesszem könyvbe ezeket a jegyzeteket.
Egy író hétköznapjai 2017 hideg napjaiban...
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés az elmúlt évre 2.

Csölösztő
Apu reggel hatkor ment a buszra, amely egynapos kirándulásra viszi Badacsonyba a klubtagokat. Anyuval úgy beszélték meg, hogy ezúttal ő megy el velük, és anyu marad itthon velem. Legalább bemutatkozik az asszonyoknak, mert a klubba persze sosem jön el, és már kezd olyan lenni, mint Columbo felesége, hogy csak beszélünk róla, de senki nem látta. Úgyhogy legalább ezen a kiránduláson részt vesz.
Azonban mi se maradunk ma program nélkül, mert Erzsi nénivel napokkal ezelőtt elhatároztuk, hogy szombat délután kiruccanunk a Kormorán Szállóhoz Csölösztőre. Ez pont az ellenkező irányban van, mint ahová a múltkor kirándultunk, és én a forgalom miatt eddig még nem merészkedtem arra, úgyhogy most nagy az izgalom. Anyu is velünk jön, Mártival, az újdonsült szomszédasszonnyal, aki Rimaszombatból jött Somorjára lakni. Ők gyalog jönnek utánunk, s mivel mi „gépesítve” vagyunk, sokat kell várni rájuk, amíg beérnek bennünket.
A városból kiérve szántóföldek közé érünk – egy traktor épp az őszi szántást készíti elő. Letérünk az útról a kerékpárútra, amelyet bokrok árnyékolnak, védve a napsütéstől. Erzsi néni szól, hogy itt várjak, amíg megnézi, hogy anyuék hol tartanak. Így jutunk el Csölösztőre, ahonnan csak jó száz méter, és rátérünk a Kormoránhoz vezető útra.
Itt is várnunk kell. Erzsi néni már azon idegeskedik, hogy anyuék talán eltévedtek, de azzal nyugtatja magát, hogy csak egyenesen kell jönniük.
Végre megérkeznek ők is, és lemegyünk a szépen rendezett parkba, amely kerítéssel van leválasztva a szálloda többi részétől. Először még tartok tőle, hogy a kocsi kerekei nem akadnak-e el a kaviccsal felszórt sétányon, de szerencsére kellemesen csalódok.
A parkot kettévágja a Duna holtága. Most vannak a nyár legforróbb napjai, és ezért mindenhol nagy a tömeg, ahol egy kis Duna van. Itt is. Híd vezet át a holtágon, mellette pedig ott fekszik a rámpa a kocsiknak. Magunk közt mondva, eléggé kispályás a megoldás, és nem sok bizalmam van benne. Elképesztő, hogy az egész a levegőben lóg! Mégis inkább csak azért nem próbálom ki, mert anyu itt van. Szeretek veszélyesen élni.
Ezzel a felemás megoldással máshol is találkozom. Igazán sajnálom, mert a környezet gyönyörű.
A nap végén még egy sört is megiszom, közben a gyerekeket nézem, akik az elkerített részen játszanak. A többiek a teraszon ülnek, ahova én nem tudok felmenni.
Vissza már a töltésen megyünk Somorjára, anyuékat még otthagyjuk a szállodánál, mert ők taxival jönnek vissza a városba.  
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a múlt évre

Gútor
Kezdetben úgy volt, hogy csak én és Erzsi néni megyünk. Erzsi néni biciklin kísérte volna az elektromos kocsit, ahogy a Duna partján, a töltésen elmentünk volna Gútorig, amely kb. 5 kilométerre van Somorjától. Aztán apu is csatlakozott a kompániánkhoz, és egy szerda délután felkerekedtünk, hogy Erzsi nénivel a társasház előtt találkozzunk, ahol lakik. Van tartalék biciklije, ezen apu jön velünk.
Erzsi néni lakásában eddig még csak egyszer voltam, mivel magas földszint van, ahová lépcsőn kell felmenni. Habár van rámpa is, de az olyan meredek, hogy elektromos kocsival esélyem sincs rajta felmenni. Tolókocsin is csak alig. A múltkor Laci mutatta be ezt az erőmutatványt, és feltolt. Laci egy fővárosi kórház éjszakai portása, és dél körül még elég ereje volt…
Miután azonban kinevettük magunkat, térjünk vissza a mai naphoz. Merthogy még sose voltam a Dunánál, J. A. után. Következésképp a rakodópart alsó kövén se ültem. Hogy én megint milyen penge vagyok…
Kis csapatunk ráfordul az útra, amely felvezet a töltésre. Itt már kívül vagyunk a városon, lemaradtak mögöttünk a házak és az autók. Erre már csak a lovarda van, ezért aztán gyakran látni pacikat, akik valahol elhagyták a lovasukat.
Még egy hídon kell átmennünk, és felkapaszkodunk a töltésre, ahol szembesülök a látvánnyal, amivel egy ilyen nyári délután a Duna-part az idelátogatót fogadja. Lenyűgöző látvány, és a legszívesebben még maradnék, hogy gyönyörködjek benne, de indulnunk kell, ha még délután meg akarjuk járni az utat Gútorig, oda-vissza.
Egy ilyen nyári napon szokatlanul nagy a bicikliforgalom a töltésen, és Erzsi néni rám szól, hogy menjek az út szélén. Ehhez persze nekem nem nagyon fűlik a fogam, mert már vannak tapasztalataim az ilyen mélységekkel – nem a legjobbak. Meg aztán egy kis tériszonyom is van, úgyhogy inkább nem szembesülök a mélységgel.
                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Év végi zárszámadás

Karácsony után, szilveszter előtt ideje összegzést csinálnod az elmúlt évedről, a sikerekről és kudarcokról, a nehéz pillanatokról és a felhőtlenekről, amelyekből, valljuk be, kevés volt az elmúlt évedben, azokat viszont annál inkább meg kell becsülni…
Nos, ebből az évedből főleg képek villannak be.

Elsőként a közös projektetek Erikával, a Carissimi szerkesztőjével. Még tavasszal beszéltetek róla, hogy az újság mellett jó volna fejleszteni a Carissimi honlapját is. Akkor Erika rákérdezett, hogy te milyen formában vennél részt benne. Válaszoltál valamit, de semmi konkrétat, és a téma hónapokra le is került a napirendről. Téged azonban nem hagyott nyugodni a kérdés, és nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjj, szívesen indítanál egy blogot. Ezért aztán, mikor nyár végén Erika újból megkeresett, már készen voltál a válasszal, és megszületett az első bejegyzés is. Azonban hátravolt még a névadás igencsak felelősségteljes aktusa. Íróember tudja, hogy az újszülött sorsa ötven százalékban már a névválasztáskor eldől. Viszont azt is tudtad, hogy semmiképp nem akarsz valami patetikus címet adni a blogodnak, amellyel érzékelteted az olvasóval, hogy szegény roki blogot ír, amelyben rázúdítja minden keservét. Akik ismernek téged, tudják, hogy nem áll távol tőled az (ön)irónia, amely már-már cinizmus (a cinikusok egy ókori filozófiai irányzat, úgyhogy kéretik komolyan venni!), így aztán megszületett a blogod neve: EGY KRIPLI NAPLÓJÁBÓL.
Azóta négy hónap telt el, és te hetente jelentkezel új poszttal, az életedből vett történetekkel. Történeteid pedig bőven vannak, még úgy is, hogy csak a legérdekesebbeket mazsolázod ki. Az olvasókat pedig a jelek szerint érdeklik életed történetei, mert hétről hétre pozitív visszajelzéseket kapsz, ami neked mindig új inspiráció.
Végezetül pedig mi mást is fogadhatnál meg a 2017-es évre, mint hogy jövőre se fogsz visszaélni az olvasók megtisztelő figyelmével?!
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Szenteste

Megszólal a csengő, a szentestének az unokaöcsém, Ákos által a leginkább várt momentuma, mert a Jézuska így jelzi, hogy minden előkészítve – a karácsonyfa alatt mindenkit várnak a hőn áhított, megérdemelt ajándékok. A büdös kölök olyannyira nem fér a bőrébe, hogy egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhából, és maga csenget, ámde a Jézuska nem hagyja magát sürgetni. Szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy mindenki fejezze be az ünnepi vacsorát, csak utána mehetünk át a szomszéd szobába, ahol a fa alatt már ott várnak a szép, díszes csomagok, névre szóló cédulákkal.
Természetesen a legtöbb és a legnagyobb csomag az unokaöcsémé, és diadalordítással veszi tudomásul, mikor a csomagolópapír alól a régóta áhított játék kerül elő, amit sóvárogva nézegetett a kirakatban. Az este hátralevő részében mirólunk már nem is vesz tudomást, leköti őt, hogy az új játékkal játszik. Vagy az apjával szerelik össze a fa alatt talált ajándékokat. Engem pedig azok a könyvek kötnek le, amelyeket a fa alatt találok. Lehet bármilyen ajándék, de ha könyv is van közte, akkor az én karácsonyom csak jó lehet.
Igaz, hogy idén egy különleges karácsonyi ajándékom is van, mégpedig egy festmény Dubajból. Majida küldte, akit Pöstyénben ismertem meg a nyáron. Ő az anyját kísérte el, én pedig háromhetes kezelésen voltam ott apuval. Az a három hét elég volt arra, hogy összebarátkozzunk. Azóta is levelezünk, és én egy családi fotót is küldtem neki, amelyen a testvéreim gyerekeivel vagyok. Ákos még csak pár éves, és az ölemben ül. Erről a fényképről készíttetett Majida festményt, amit elküldött. Igaz, Gréta lemaradt a festményről, de hát semmi sem lehet tökéletes.
Most pedig itt ülök a képernyő előtt, visszaolvasom, amit eddig írtam, és a lelki szemeim előtt megelevenedik az a tizenöt évvel ezelőtti szenteste. Ennyi év távlatából jó visszaidézni!
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A riport

A szerkesztő koncepciója az volt, hogy ha már én nem tudok beszélni, akkor legalább a verseim „beszéljenek” helyettem. Tulajdonképpen én javasoltam neki ezt a megoldást, és ő rábólintott. Már akkor elkezdtem törni a fejem, hogy mi legyen, hogyan kéne a riportot megoldani. Egyszer aztán csöngött a telefon, és egy női hang közölte anyuval, hogy másnap jönnek riportot forgatni velem.
Annyi időm maradt, hogy néhány versemet összegyűjtsem egy dossziéba, amelyből a szerkesztőnő kiválaszthatja, hogy végül melyek kerüljenek be a filmbe. A költészetre mindig is úgy tekintettem, mint egyfajta terápiára, amely nélkül megzakkantam volna, ha nem írhatom ki magamból mindazt, ami belülről feszít. Korai verseim kérlelhetetlen őszinteségükkel még néhány legközelebbi barátomat is visszariasztották. Tehát arra is vigyáznom kell a válogatáskor, hogy most senkit se riasszak el, aki nézi a riportot. Végül is nem azt akartam, hogy egy pszichopata képe alakuljon ki rólam a nézőben, hanem egy többé-kevésbé normális csávóé, aki történetesen ír.
Mikor másnap a stáb megérkezik, első dolga az, hogy a vágóképeket felvegye – mivel decemberben már korán sötétedik –, és nekem először az ablakon kell átszellemült arccal kinéznem. Ez az operatőr utasítása. Persze parancsra ez se megy, és többször is újra kell venni, míg valami elfogadható eredmény születik.
Kimegyünk az udvarra, és nekem fel-alá kell járnom az elektromos kocsival. Szegény Roki annyira össze van zavarodva, hogy veszettül megugatja a „betolakodókat”. Ezzel kisebb riadalmat okoz. Még apu se tudja megnyugtatni, őt is megugatja.
Mikor kint végzünk, már csak az interjúk vannak hátra anyuval és apuval, aki a napirendemet mondja el. Szóba kerül még az is, hogy mik a kedvenc helyeim a faluban, ahonnan az inspirációt gyűjtöm az íráshoz.
Mielőtt elmennek, még megkérdezzük, hogy mikor és hol lesz leadva a riport.
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Emlék

Nem tudom, hogy miért pont most jutott eszembe az a 25 évvel ezelőtti december. Talán az ötvenedik évét taposva mindenkinél úgy van, hogy élesebben villannak be a régi emlékek. Nem tudom, még sose voltam ötvenéves.
Akkor Bárdos Ági beszélt rólam a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Bemondta a címemet is, és rá pár napra megindult a levelek, képeslapok áradata. Olyannyira, hogy a postásnő egy idő után már kézikocsin hordta ki hozzánk a postát.
Ági eredetileg riportot akart velem készíteni annak apropóján, hogy már a második hangjátékomat adta le a rádió. Azonban csak hozzánk megérkezve szembesült a ténnyel, hogy én, finoman szólva, nem vagyok egy hangember. Magyarán: bármiféle hangzó riport készítése velem eleve reménytelen.
Erre úgy döntött, hogy ha már én nem tudok magamról beszélni, akkor majd ő fog engem bemutatni a rádiót hallgató fiataloknak. A műsor címe Fiatalok stúdiója volt, és vasárnap délelőtt hangzott el. A következő szerdán már meg is indult a levelek áradata. Az ország, illetve Szlovákia (akkor még létezett Csehszlovákia) minden részéből kaptam leveleket. Főleg lányok írtak. Úgy látszik, őket fogta meg a történetem. A lányok valahogy érzékenyebbek az ilyesmire. Volt olyan, hogy egy egész, egészségügyi nővérnek készülő osztály írt. Én aztán mindenkinek igyekeztem válaszolni, még akkor is, ha ez több hónapot is igénybe vett. Akadt, hogy viszontválaszt is kaptam, és hónapokig, évekig leveleztünk. Két, máig is tartó barátságot köszönhetek ennek az időszaknak.
Az egyik Ildikó, akiből később újságíró lett, és akire mindig számíthatok, s Andrea, aki egy lévai középiskolában angolt tanít.
Szóval, ez az én 25 évvel ezelőtti történetem…
                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es