Ma ünnepli névnapját: Teréz Holnap: Gál

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Égi segítség

A napnak bármely szakában menjek is keresztül a somorjai Szentháromság téren, a padokon, a virágtartók peremén mindig ülnek néhányan. Anyukák, apukák, akik gyermeküket hozzák ki ide levegőzni, és azért, hogy levezessék fölös energiájukat. Fiatalok, akik itt vagánykodnak, szerelmespárok – és hajléktalanok. Náluk csak egy valami karakteresebb tartozéka az összképnek, mégpedig a jehovisták, akik pár órás váltásokban hirdetik az igét. Máskor én is szívesen parkolok itt le, és figyelem a mindig zajló életet, most azonban csak átvágok a téren. Ugyanis van egy határozott cél, ahová tartok, amely a város másik felén van, de előtte végig kell mennem a Fő utcán, hogy a végén még átmenjek a körforgalmon is. Naponta teszem meg ezt a szakaszt, és hogy ne legyen unalmas, három különböző útvonalat is kidolgoztam. Elvégre a változatosság gyönyörködtet! Az első útvonalhoz átvágok a római katolikus templom elé. Elhaladok a Korona udvar mellett, amely még így, elhanyagolt állapotában is gyönyörű, egyszer talán majd írok róla. Most azonban megyek tovább a sétányon, amely a panelházak előtt visz, és egyenesen a körforgalomba torkollik. A sétányon azonban repedezett az aszfalt, rázza a kocsit, úgyhogy egy idő után le is szoktam róla, hogy erre járjak. A másik út tulajdonképpen ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem megyek át az utca túloldalára, és a járdán megyek egészen a körforgalomig. Még nem volt rossz tapasztalatom az autósokkal. Ha látják, hogy ott állok a járdán, megállnak, és intenek, hogy mehetek. Persze tudom, hogy ez az előzékenység a kerekesszékesnek szól. Három útvonalról beszéltem. A harmadik abból áll, hogy az Iskola utcán megyek végig, átmegyek az úton, és már meg is érkeztem a kápolnához, amelynek a homlokzatán felirat üdvözöl: DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS. Alatta pedig az 1933-as évszám. Egy Szűz Mária- és egy Jézus-szobor állítja meg az arra haladókat, és én gyakran látom, hogy egy rövid fohászra megállnak a kápolnánál az emberek. Próbáltam a klubban kideríteni, hogy miféle kápolna ez. Végül Zsuzsa mesélte el, hogy egy somorjai család állíttatta a világháborúban elesett fiuk emlékére. Ez tehát az én mindennapos utam, hogy fohászkodjak az égiek segítségéért.                                                                                                                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Évforduló

November közepén lesz két éve, hogy somorjai lakosnak mondhatom magam. Azon a szombat délelőtt csurig megrakott autóval indultunk el Százdról, hogy Somorján találjunk új otthonra. Habár az előző hónapok során már fokozatosan felszállítottuk az új lakásba a nagyobb dolgokat, apuék így is az indulás előtt már két nappal pakolták az autót, úgyhogy a végén mi hárman már alig fértünk el a sok életbevágóan fontos kacat mellett.
Persze aki egy életet él le falun, az a régi életéből a lehető legtöbbet akar átmenteni abba az újba. Bevallom, épp ezért tartottam is egy kicsit a költözéstől – mert hát, én is ismertem a mondást a régi fáról. Még szerencse, hogy a nővéremék a szomszéd faluban élnek, és rajtuk kívül is voltak ismerősök a városban, akik megkönnyítették a beilleszkedést.
Ahogy most megpróbálom összegyűjteni annak a szombat délutánnak az emlékeit, eszembe jut, hogy azon a napon is választott az ország. Először még úgy volt, hogy én is elmegyek szavazni, tudtuk a körzetet is, ahova tartozom, de akkor még hiányzott a helyismeret – úgyhogy végül mégse mentem el állampolgári kötelességemet teljesíteni. Mentségemre szolgáljon, hogy a választásnak amúgy sem volt nagy tétje.
Aztán az egész délutánt azzal töltöttük, hogy a magunkkal hozott holmival töltöttük meg a lakást.
Mivel az a két évvel ezelőtti november is meglehetősen meleg volt, kihasználtam, és a következő hetekben az elektromos kocsival felfedező utakat tettem a városban. Az első benyomásom pozitív volt – hogy szinte mindenhova eljutok. Emlékszem, eleinte még attól is féltem, hogy eltévedek, de azzal nyugtatgattam magam, hogy csak azt az utat kell megjegyeznem, amelyiken odafelé megyek, ugyanaz vissza is vezet. A várost pedig körökben fedeztem, fedezem fel. Kezdtem egy szűk körrel, amely a két templom, a református és a katolikus közti belvárost jelenti, ahol a lakásunk is van. Mostanra sikerült eljutnom egész a város széléig, és már ott van a fejemben egy hozzávetőleges térkép Somorjáról.
Szóval, ezek voltak az első útjaim a városban.
                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Légi kalandok 2.

Miután apu felfedezi a kávéautomatát az alattunk lévő emeleten, egyfajta rituálét alakítok ki a napi kávézásból. Mindennapi kávénkat add meg nekünk, Uram! Ehhez azonban a rozoga liften kell lemenni, az alattunk lévő emeletre. A liftbe mindig félve szállok be, mert valahányszor az a kényszerképzetem támad, hogy le fogunk zuhanni.
Anyuval mindennap beszélünk. A harmadik napon beüt a ménkű, elesik, és eltöri a forgóját. Éppen indulnak vele a műtőbe. Telefonon próbálok meg lelket önteni bele, mert érzem a hangján, hogy mennyire drámai a helyzet, ő pedig sirat. Én is meg vagyok ijedve, de ilyenkor jön kapóra az én javíthatatlan optimizmusom. Habár vannak olyan vélemények is, amelyek szerint optimista ember nincs is, csak hülye. Ezt persze a pesszimisták mondják.
Az osztályon egyébként egy szem ápoló van, és ő sincs mindig itt. Emelőszerkezet pedig nincs, amely megkönnyítené a nővérek munkáját. Gondolom, azért, mert rajtam kívül főként olyan páciensek vannak itt, akik éppen operáció után lábadoznak – de semmiképpen sem olyanok, akik mind a négy végtagjukat csak korlátozottan tudják használni, mint én. Ennek viszont az a következménye, hogy az ápolónők nem tudják, hogy mihez kezdjenek velem – végül apu kénytelen nekik pár fogást megmutatni, amivel elboldogulnak. A végére már egészen belejönnek.
Este 6 óra van, és az ágyszomszédom, aki Parkinson-kóros, percre pontosan, megkezdi szokásos esti műsorát. Azzal kezdi, hogy egy szál pelenkában flangál a folyosón, és a nővérektől a gyógyszereit követeli. Minden szemet szigorúan számon tart, és ha az egyik hiányzik, vagy nem a szokásos piruláját kapja, már reklamál. Ilyenkor aztán a nővér türelmesen elmagyarázza, hogy az orvos másfajta gyógyszert írt fel neki.
Pár percre lenyugszik, de rövidesen már Feri bácsinak, a másik szobatársamnak könyörög, hogy segítsen neki felállni az ágyról. Elkezdődik egy két órán át tartó céltalan jövés-menés, mintha valami rejtett nyugtalanság hajtaná. Én az ágyamból figyelem. A napnak ebben a szakában a legaktívabb.
                                                                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Légi kalandok 1.

Akkor hát egyedül maradtam. Erzsi néni és apu kimennek a szobából – miután apu, mintegy biztatásul, sokadszorra is elmondja, hogy holnap látjuk egymást. Hallgatom a lassan elhaló lépteiket a folyosón, és próbálom megszokni a gondolatot, hogy három hétig ez lesz az otthonom.
Ez a valamikor a Benyovszky grófok által létrehozott parkban lévő „ápolási centrum”, amely több pavilonból áll. Nekem sikerült a legelhanyagoltabbat kifognom – ezt már a megérkezésemkor látom. Vélhetően a megépítése óta gondosan ügyeltek arra, hogy nagyobb munkát ne végezzenek rajta. Ennek az erőfeszítésnek meg is van az eredménye. Valahogy olyan „szocialista egészségügy” fílingem van.
Komoly köszönettel tartozom az ápolószemélyzetnek, hogy kibírtam a három hetet – nélkülük nem sikerült volna!
Megpróbálok olvasni, de a gondolataim minduntalan elkalandoznak, és anyu körül járnak. Őt tegnap vitte a sógorom Besztercebányára, ahol ma már meg is operálják. Térdprotézist fog kapni, mert az utóbbi időben már elviselhetetlen fájdalmai voltak.
Tulajdonképp én is azért vagyok itt, mert apu nem vállalta, hogy egyedül végzi azt a kétemberes feladatot, amelyet az ápolásom jelent. Ezért aztán, optimistán, úgy gondoltuk, hogy itt, Légen vészelem át azt a három hetet, amíg anyu felépül a műtét után.
Körbenézek a szobában, ahol három ágy van, de még csak az enyém van elfoglalva, a mosdó mellett. Szerdán kapok szobatársakat, két éjszakát egyedül leszek.
Ebédidő van. Az ápolónő hozza a tálcát, és leteszi elém az ételt. Kisvártatva megjelenik a kolléganője, és látva, hogy még érintetlen előttem az ebéd, megkérdezi, hogy etessen-e meg. Megrázom a fejem. Semmi étvágyam, inkább csak a forma kedvéért túrok bele az ételbe.
Délután bejön a doktornő, és közli, hogy ő lesz a szobaorvosom. Ha bármi panaszom van, ő minden reggel meglátogat.
Azt már az első pillanatban felmértem, hogy itt nincsenek felkészülve egy magamfajta (értsd: kvadriplégiás) páciens fogadására, mégse mondom neki. Remélem, azonban, hogy legalább egy súlycsoportombéli férfi ápoló van itt, és nem olyan nők fognak emelgetni, akik vasággyal együtt alig érik el az ötven kilót.
                                                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A klub, ahová járunk

A kapun felirat hirdeti, hogy a mögötte lévő udvarban van az egészségkárosodottak somorjai klubja. Igaz, az épületen még két másik klubbal is osztoznia kell – úgy, hogy hetente két nap a mienk. Igaz, ma éppen a hónap első keddje van, és a kétfelé osztódott klub másik feléé a klubház – és én innen tudom, hogy jó helyen vagyok, magyarok között.
Végül két nap múlva, csütörtökön ismerkedünk meg a klubtársakkal. Egyébként túlnyomó a nőuralom, a férfiakat fél kezemen megszámolhatom, és a többség inkább anyu korosztályát képviseli. Cserébe viszont sokat mesélnek Somorja múltjáról, és én csupa fül vagyok, mert mindez egy írónak értékes alapanyag. Zsuzsa, aki a legnagyobb mesélő, nem is mulasztja el, félig viccesen, félig komolyan, a lelkemre kötni, hogy meg ne írjam ezeket a történeteket, amíg ő él. Én pedig, félig komolyan, félig viccesen, ezt meg is ígérem neki.
Lassan megismerek minden tagot. Olyannyira, hogyha a városban találkozunk, messziről üdvözöljük egymást. Somorja emberléptékű város, és még ha akarnánk, akkor se kerülhetnénk el egymást hosszú ideig. Habár sokan járnak be a környékbeli falvakból is.
Április elején Erzsi, a klubvezető bemutatja a szervezet országos elnökét. Megállapodunk vele, hogy kellene valamit írnom a szervezetről a Carissimibe, hogy népszerűsítsem.
Szeretek a klubba járni – tagjai közül kerülnek ki az első somorjai ismerőseim. Ők avatnak be a város múltjába, és én azon veszem észre magam a történeteiket hallgatva, hogy sajnálom, hogy csak két éve költöztünk ide, nem pedig tíz, húsz, harminc éve, amikor még nem kezdődött el ez a robbanásszerű átalakulás.
Szóval, ez az a klub, ahová járunk. Most csak azért írtam róluk, mert a későbbiekben gyakran fognak felbukkanni a történeteimben.
                                                                                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ujjé, a Pomléban nagyszerű! II.

Az úton végig elkísérnek bennünket a vérpezsdítő dallamok, amelyek szinte kötelezőek, ha roma zenészek játszanak. Körülbelül a koncert felénél jöttünk el, de a Parno Graszt nevet megjegyzem, hogy alkalomadtán rákeressek a neten.
Anyuék még kilenc előtt eljöttek, az utolsó kisvonattal, mivel anyu a tavaly műtött lábával nem bírna ennyit gyalogolni. Tavaly háromszor feküdt kés alá, kicserélték a térdét és mind a két forgóját. Mint a sebész utólag bevallotta, ő még abban sem hitt, hogy anyu valaha járni fog.
Szóval, az történik, hogy ezek után Zsuzsáék vesznek a pártfogásukba. Ők azonban nem akarják megvárni a koncert végét és a tömeget, ezért már a szünet után elindulunk haza.
Merthogy tömeg most is van, és én külön büszke vagyok rá, hogy a napot megúsztam anélkül, hogy a kocsival valakinek a lábára gázoljak. Ugyanis már délután, mikor megérkeztünk, úgy kellett kerülgetnem az embereket. A helyzet pedig a későbbiekben csak fokozódott.
Olyannyira, hogy most már végképp csak lépésben tudok menni a kocsival. Közben persze még a kísérőimet is be kell várnom, akik őssomorjaiként lépten-nyomon összefutnak egy rég látott ismerőssel, akivel sürgős beszélnivalójuk van. Teljesen olyan érzés, mint mikor Erzsi nénivel megyek a városba, még a legrövidebb út is órákig tart.
A tömeg miatt a délutánt a színpadnál töltöttem, ahol helyi és vendég folklórcsoportok léptek fel. Biztosan jó volt a műsor, csak én nem hallottam belőle semmit, mert a hangosítás botrányos volt. Hiába is próbáltam meg közelebb menni a színpadhoz, azt pedig nem mertem megkockáztatni, hogy leereszkedjek a kocsival a színpad elé. Így aztán maradt a látvány.
A koncert előtt a zenészek azonban már nem bíztak semmit a véletlenre. Másfél órán át folyt a technika beállítása, hogy minden tökéletesen szóljon. Ezért is csúsztak egy órát a kezdéssel.
Mi pedig tízkor már eljöttünk… de ezzel kezdtem. Végül egy óra múlva értünk a városba.
                                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ujjé, a Pomléban nagyszerű!

Próbálom a kocsi sebességét kísérőim tempójához igazítani. Ilyenkor, késő este a Pomléi út már kihalt, és egy kicsit ijesztő is, ahogy a sötétségből hirtelen kiváló alakok jönnek veled szembe.
Emlékszem, tavaly is így jöttünk haza apuval a Rómeó Vérzik koncertjéről. Akkor maximumra toltam a sebességet, és már akkor ott voltam a közlekedési lámpánál, amikor ő még csak félúton járt. Utólag azonban panaszkodott, hogy a nagy sötétben az orra hegyéig se látott.
Most tehát okulva ezen, lassabban megyek, a kocsi reflektorai megvilágítják az utat. A szemem sarkából egy nyestet pillantok meg, amelyik egy elhagyatott telken igyekszik eltűnni.
Mögöttem a két somorjai asszonyság, Erzsi és Zsuzsa fűszerezi kommentárjaival a máskor unalmas utat. Én persze mint afféle „gyüttment”, aki még két éve sem él Somorján, hegyezem a fülem, minden információra éhesen, amely segít eligazodni a somorjai társadalom viszonyaiban.
Mind a kettejüket a klubból ismerem, ahova anyuval február óta járunk, nem is titkoltan abból a célból, hogy ha már Somorjára vetett bennünket a sors, akkor már igyekezzünk itt is minél előbb ismerősöket, barátokat szerezni. Apu ezt nem érti, ő zárkózottabb típus, no és a férfiúi büszkesége is visszatartja attól, hogy „pletykálkodni” járjon a klubba.
Azonban visszatérve a mai napra, hogy miért vagyok a Pomléi úton ilyen késői órán két kísérőmmel, és hol vannak anyuék… nos, minderre a válasz igen egyszerű. Ma van a Pomlé fesztivál második és egyben utolsó napja, amely úgy hirdeti magát, hogy borok, ízek, hagyományok.
Még délután jöttünk ki. Anyuék a kisvonattal, amely fesztivál idején félóránként jár ki a Pomléba, a kisgyerekek és az öregek legnagyobb örömére. Mikor jöttem ki, magam is találkoztam egy járókeretet toló idős asszonnyal, aki csak félúton jött rá, hogy hosszú lesz az a másfél kilométer. Mikor mondom neki, hogy akkor mért nem ment vonattal, csak legyint.
                                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A falu ünnepel III.

Ülök a két padsor közti folyosóra leállított kocsiban, és hallgatom a magyarországi vendéglelkész terjengős ünnepi prédikációját. Már megfigyeltem, hogy amilyen puritánok az evangélikusok templomai, annyira túlcifrázzák lelkészeik a szószékről prédikációikat. Úgy látszik, rokon szakma a mienk, őket is terjedelemre fizetik.
Elmondja, hogy Isten nem személyválogató (kivéve persze, ha migráncs vagy), és mindegy neki, hogy magyar vagy szlovák valaki. És nem véletlenül említettem a migránsokat, mivel a prédikáció nem nélkülözte az aktuálpolitikát se.
Az ok, amiért mégis élvezem a prédikációt, azok a történetek, amelyeket a missziós útjairól mesél, és ezekből a történetekből kibontakozik térségünk jelene. De csak annak, akinek van füle a hallgatásra. Mert sok embernél ez is szelektíven működik. Persze ez is egyfajta luxus, hogy csak azt halljuk meg, amit akarunk, ami számunkra kedvező. Elmondja például, hogy Kárpátalján milyen nagy a szegénység, nyomorognak az emberek. Egy faluban kis híján elmaradt az istentisztelet, mikor ott járt, mert az előénekes asszonynak templomba menet eltört a lába, és hát a gyülekezet lelkészének kellett őt saját kocsijával a 60 kilométerre lévő kórházba szállítania.
Amúgy az evangélikus templomba azelőtt viszonylag rendszeresen jártam, amíg Százdon laktunk, és Tibi bácsi is élt. Mióta Somorjára költöztünk, ha jól számolom, ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Azon a rámpán jöttem fel a lépcsőkön, amelyet akkor készítettek, amikor Vili bácsinak, az előző egyházi felügyelőnek levágták a lábát. Az utolsó éveiben őt is kocsiban tologatta a lánya.
Most a hívek gyülekezete ökumenikus istentiszteletre volt hivatalos, amelyet a katolikus plébános és a magyarországi vendéglelkész közösen celebrál.
Ebben a pillanatban azonban egy sugárzóan szép, fiatal nő, Szemerédi Bernadett művésznő lép az oltár elé, és az én lelkem máris a „Hallelujah” hullámain ringatózik. Gyönyörű hangját kiemeli, hogy mindenféle kíséret nélkül énekel.

***
A háromnapos ünnepségsorozatról, amelyet Százd fennállásának 755. évfordulójára tartottak, három tételben számoltam be. Remélem, hogy senkit se untattam, mert írás közben én jól szórakoztam. Jó volt visszagondolni azokra az augusztusi napokra.
                                                                                                                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A falu ünnepel II.

Rögtön az eleje rosszul kezdődött. A történész előadását olyan helyre szervezték, ahová csak traktorral tudtam volna feljutni. Ám, ahol a technika nem segít, ott még mindig játszik a nyers erő. Három markos legényatalpán kerekesszékestül együtt felkap, és én máris úszok a levegőben. Még az sem zavar, hogy a kocsi veszélyesen billeg alattam. Élvezem a látványt, hogy madártávlatból látom a falut.
Mivel az augusztus közepi esték már csípősek, és apun csak egy póló van, nyolc óra után hazamegyünk, miután ugyanazon az úton, amelyen feljutottam, le is jövök.
Pénteken szabadnap van. Szombaton reggeltől elkezdenek Százdra érkezni a délutáni fellépők és a vendégek. Az egészet a teraszról nézem végig, mivel a fogadásuk a valamikori parókián folyik, amely most többfunkciós épület. Befut a nővérem, majd megérkezik a húgom is a családjával. Készülődés a délutáni programokra.
Ezúttal az elektromos kocsival megyek, amely kipróbált, öreg harcostárs, még sose hagyott cserben… no de ne szaladjunk ennyire előre. Ugyanis még előttünk a délután teljes programja, amely a sportpályán felállított ideiglenes színpadon zajlik. Van itt továbbá a gyerekeknek kézművessátor. A kultúrház udvarán pedig sör, bor, lacikonyha, ahonnan a polgártársak a nap folyamán egyre felfokozottabb hangulatban kerülnek elő.
Olyannyira, hogy Koppány koncertje alatt a szervezők kénytelenek rászólni a társaságra, mert az átszűrődő nótaszó már a hangosítót is elnyomta.
A koncert végére egyébként megérkezett Koppány legnagyobb százdi rajongója is. Koppány rögvest meg is ígérte neki, hogy ha legközelebb eljön Százdra, elénekli A nézését meg a járását… című gigaslágert.
Ezután kezdődött a hajnalig tartó utcabál, amelynek én csak az elejét vártam meg, mert hát másnap ökumenikus istentiszteleten volt jelenésem.
Mikor azonban indulni akartam, a kocsi bedöglött. Hiába nyomkodtam egyre kétségbeesettebben a gombokat, nem tudtam bele életet lehelni. Végül Jani bácsi lépett akcióba, és hazáig tolta az alapvetően nem erre tervezett kocsit. Szerencsére nem lakunk messze a sportpályától. És mint ilyenkor lenni szokott, amint hazaértünk, rögtön beindult a motor.
                                                                                                                                                   Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es