Ma ünnepli névnapját: Jenő Holnap: Erzsébet

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Példaképek

Az ember életében fontosak a példaképek, mert inspirálnak bennünket, hogy kövessük a példájukat – elvégre ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Hatványozottan érvényes ez, ha az ember egyik pillanatról a másikra új élethelyzetbe kerül. Ezért szoktam én azt mondani, hogy elég egy pillanat, hogy valaki kerekesszékbe kerüljön – de, ha szerencsés vagy, sose jön el az a pillanat.
Térjünk azonban vissza a példaképekhez, merthogy róluk szerettem volna értekezni ebben a rövid szösszenetben – a példaképeimről.
Stephen Hawking neve senkinek sem lehet meglepetés, aki követi a pályafutásomat, már írtam róla, hogy a legjobbkor jelent meg – természetesen csak átvitt értelemben – az életemben. Amikor egy fiatalembernek inspirációra van szüksége, mert úgy érzi, hogy semmi se jön össze, de az ő példája mégis megadja a lökést, egy utolsó nekiveselkedésre... És mint a hollywoodi filmekben, ekkor következik a happy end. A SORS gyakran giccses forgatókönyveket ír.
Hawking nem az a tudós, aki elefántcsonttoronyban él. Még úgy se, hogy a világgal csak egy számítógép segítségével kommunikál, amelyet egyetlen működő testrészével – a kisujjával – irányít. Filmekben, show-műsorokban szerepel, könyveket ír, tudományt népszerűsít.
A címben azonban példaképekről beszéltem, többes számban. A másik példaképem Nick Vujicic, a szerb származású, Ausztráliában élő, négyvégtag-hiányos motivációs tréner. Őt alig egy évtizede ismertem meg Vujity Tvrtko riportfilmjéből. Ő is keresztülment nehéz időszakokon – tizenkét évesen öngyilkos akart lenni –, amíg eljutott odáig, hogy világszerte motivációs előadásokat tart, és teljes életet él.
Szóval ők az én példaképeim. Azonban rajtuk kívül is annyi csodálatos ember él, aki naponta megküzd a korlátaival, hogy mikor ezeket a sorokat írom, sorjáznak a fejemben a nevek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, hogy válasszon magának inspiráló példaképeket!
                                                                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kerek évfordulók

A sors úgy hozta, hogy idén a családban hárman is kerek születésnapot ünneplünk. Sorrendben: anyu a hetvenediket, sógorom a hatvanadikat, én pedig az ötvenediket.
Máskor kifejezetten rühellem a születésnapokat. Persze elsősorban a magamét. Mert nem szólnak semmiről, és ezért nem is jelentenek nekem semmit. Max, hogy egy újabb évet bírtam ki ezen a sártekén – mintha ez számítana valamit. Elég nihilista hozzáállás, nem?
Egy ennyire kerek születésnap azonban mégiscsak alkalmat ad vagy inkább felszólít rá, hogy számvetést készítsek. Mit is csináltál ez alatt az ötven év alatt, barátocskám, hogy elmondhasd, a létezésed nem csupán teher a világnak? Az ember ilyenkor dadogva keresi az érveket, hogy mégiscsak megírtam pár dolgot, köztük talán nem minden volt haszontalan – már csak a nagy számok törvénye alapján sem.
Aztán persze rátalálok a válaszra, és egy kicsit kihúzom magam. 2010 körül volt, mikor egy tavaszi napon Erika megkeresett, hogy lenne-e kedvem jegyzeteket írni egy most induló, sérült embereknek szóló lapba, a Carissimibe. Bevallom, ez az ajánlat, hogy a sérültek világából írjak, fordulópont volt az életemben. Addig eszembe se jutott, hogy fogyatékosként gondoljak magamra. Sőt, még a gondolatát is igyekeztem magamtól távol tartani, hiszen én „normális” vagyok, attól eltekintve, hogy pár dolgot nem tudok megcsinálni. Ez a megkeresés azonban arra ösztönzött, hogy átértékeljem az addigi hozzáállásomat, és merjem felvállalni a fogyatékosságaimat.
Azóta rendszeresen publikálok a Carissimiben, egy éven át írtam egy sorozatot a Felvidék.ma hírportálon, ahol főként a betegség utáni újrakezdéssel foglalkoztam. És most ez a blog, ahol a mindennapjaimat osztom meg az olvasókkal.
Szóval ezek önmagam elfogadásának a stációi...
                                                                                                                                       Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az én újévi fogadalmam

Pedig nem szokásom, hogy újév hajnalán fogadalmakat tegyek, hogy így meg úgy, eddig így volt, ezután viszont úgy lesz. És mindezt egy dátumhoz, az új év kezdetéhez kapcsolódva. Mondom, ez nem az én világom, és a tapasztalataim: túl hamar múlik a lelkesedés... És hát kinek hiányzik egy újabb kudarc?
Ezt a mostanit se nevezhetném a szó szoros értelmében újévi fogadalomnak, hiszen az új év első napján nem ezzel az elhatározással ébredtem. Az elhatározás csak később érlelődött meg bennem. Azonban, mivel csak pár hét telt el ebből az évből, mégis kinevezem újévi fogadalomnak.
Szóval, arról van szó, hogy elhatároztam, tökéletesítem az angoltudásomat. Jó, tudom, hogy már évek óta napirenden van nálam ez a kérdés, de az elhatározás komolyságát most az is jelzi, hogy már azt az online tanfolyamot is kiválasztottam, amely ebben a segítségemre lehetne. Még azt se mondhatom, hogy ez valami új elhatározás lenne, mert nem az. Jó húsz éve (inkább, harminc), amikor elkezdtem Pöstyénbe járni, hamar rájöttem, hogy idegennyelv-ismeret nélkül nem sokra megyek. Ugyanis minden második ember olyan nyelven beszélt, amelyet nem értettem, és ez frusztráló volt.
Azonban arra is hamar rájöttem, hogy a némettel, amelyet először kezdtem tanulni, nem sokra megyek. Hiába, hogy minden szegletből a Monarchia hangulata árad a városban és a fürdőszigeten, a vendégek többsége akkor is arab.
Ezért kezdtem el angolul tanulni, mert csak így tudtam velük kommunikálni. Meg is tanultam az alapokat, és még egy tanfolyamot is elvégeztem, hogy már megértettem őket, és ők is értettek engem, és jól elvoltunk egymással, de hát ez akkor is csak a kezdőszint.
Innen akarom most folytatni, hogy legalább a középszintet elérjem.
Ez tehát az én újévi fogadalmam...
                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Tőlük színesebb a világ

Cullen és Chris testvérek, tízévesek lehetnek. Cullen autista, Chris nem (hivatalos megjelöléssel: neurotipikus).
Igazi mai kiskamaszok, vidámak, bolondosak, játékosak, akik a terveikről beszélnek a videóban. Chris azt mondja, hogy ha felnő, lesz saját háza, ahová a testvérét is magával viszi. Cullen ehhez hozzáteszi, hogy az bizony jó lesz. De azért utazni is fognak, sokat, ő főleg Japánba vágyik.
Közben pedig csapkodnak a karjukkal, mint a madarak a szárnyukkal. Chris nevetve meséli, hogy Cullen így csapkod, mikor valami felzaklatja. Ezen aztán mind a ketten jóízűen nevetnek.
Ez csak egy azok közül az epizódok közül, amelyek a Special Books by Special Kids (magyarul talán: Különleges Könyvek, Különleges Gyerekekről) elnevezésű szervezet Facebook-oldalán találhatók. Itt a legkülönfélébb neurózissal diagnosztizált fiatalokról találhatók videók. A betegségek közt olyanok is vannak, amelyekről ezelőtt még csak nem is hallottam – habár lehet, hogy ezzel csak a saját tájékozatlanságomat árulom el.
Beszél itt Down-szindrómás fiatal a lányokhoz való viszonyáról, sérült gyerekét nevelő szülő arról, hogy mennyi mindent tanul naponta a gyerekétől, autista kisfiú, hogy az osztálytársai csúfolják... és még sokáig sorolhatnám.
A szervezetet 2016-ban hozta létre egy speciális nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó pedagógus abból az elgondolásból, hogy bemutassa a diákjait. Hogy mennyire különbözőek vagyunk, mégis ugyanolyanok.
Mert ezekben a videókban egyvalami mégis közös. Hogy mindnek pozitív a végkicsengése.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt
A fényképen Christopher Ulmar, a szervezet létrehozója.

Nyomtatás E-mail

Világok

Most egy titkot árulok el: Hetente, mielőtt hozzáfogok ezeknek a nyúlfarknyi szösszeneteknek a megírásához, mindig elgondolkozom, hogy azon a héten milyen témát is dolgozzak fel, amely nemcsak engem érdekel, hanem remélhetőleg ennek a blognak az olvasóját is.

Talán az is nyilvánvaló a rendszeres olvasóknak, hogy a leggyakrabban bizony a saját életemből merítek témákat. Egy kiruccanás, kedvenc helyeim a városban, találkozások – de még az is, hogy nyáron majd megfőttünk a lakásban... ezek mind voltak már a témáim.

Engem azonban az is érdekel, hogy mások vajon hogyan élik meg, hogy akadályokkal kell megküzdeniük a mindennapjaikban. Hogyan élik ők a hétköznapokat, hogyan élik meg a nehézségeket? Szerencsére köztünk is éppen annyi exhibicionista van, mint az „épek” között, akik kényszert éreznek, hogy mindennapjaikról tudósítsanak, vagy „csak” a tapasztalataikat osztják meg a sorstársaikkal.

Láttam én már videót arról, hogy valaki hogyan ül át a kerekesszékből az autóba, másvalaki pedig, aki kezek nélkül született, hogyan készíti el a reggelijét. Néha egészen inspirálók ezek a disabled-videók, mert azt mutatják meg, hogy mennyire nincs lehetetlen, még így, hátrányos helyzettel terhelten sem.

Olyannyira közkedveltek, hogy nemcsak azok nézik őket, akiknek készülnek, hanem az „épek” is. Utóbbiak talán azt látják ezekben a pár perces spotokban, hogy igazából semmi se lehetetlen, ha eléggé elszántak vagyunk.

Szóval, lehet őket így is nézni. Nekem mégis azért kedvesek, mert azt mutatják meg, hogy mennyire színes világban élünk. Nem, nemcsak a bőrünk színére gondolok, hanem arra is, hogy mennyire változatos élethelyzetekben vagyunk képesek teljes életet élni.

Mert mint a zsidó bölcsesség is tartja, minden ember egy külön világ!

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Hideg napok

A 2017-es év úgy kezdődött, ahogy a 16-os végződött, nagy hideggel. Jobban mondva szimplán csak hideggel. Az elmúlt években nem volt tél, ezért most az emberek a szimpla hideget is „szibériai”-nak érzékelik. Pedig emlékszem, pár évtizede csak az igazán kemény teleket illették ezzel a jelzővel, amikor még napközben is farkasordító hideg volt (ez a kifejezés csak most jutott az eszembe, ahogy ezeket a sorokat írom, régen kellett használnom). Aztán este a híradóban az öregek is arról beszélnek, hogy nincs ebben a hidegben semmi rendkívüli. Régen a telek ilyenek voltak.
Az időjárás-jelentésben is Szibéria felől érkező áramlatról beszél a fickó. Lehet, hogy ez már a globális felmelegedés?

Szóval csak azt akartam mondani, hogy a hónap jó részében önkéntes szobafogságomat töltöttem, mivel már én is elszoktam az igazi telektől. Meg aztán a járdák is jegesek, és félő volt, hogy a kocsi csúszni fog. Épp ezért a templomba se járok, mert ott is emelkedőn kell feltolni a kocsit.
Próbálom kihasználni ezt az időt arra, hogy minél többet írjak. Decemberben jött az értesítés a kiadótól, hogy a még szeptemberben beküldött kéziratommal pályázni fognak a minisztériumnál. A pályázati anyagot persze nekem kell előkészítenem. Mindezt, rohammunkában, úgy, hogy közben még a szlovákra fordítást is szervezzem meg.
Mikor pedig az említetteken túl vagyok, nekilátok egy új kéziratnak. Egy régebbi sorozatom a gerince, amiből már a Carissimiben is olvashattak részleteket. Az utóbbi időben többen is biztattak, hogy szerkesszem könyvbe ezeket a jegyzeteket.
Egy író hétköznapjai 2017 hideg napjaiban...
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés az elmúlt évre 2.

Csölösztő
Apu reggel hatkor ment a buszra, amely egynapos kirándulásra viszi Badacsonyba a klubtagokat. Anyuval úgy beszélték meg, hogy ezúttal ő megy el velük, és anyu marad itthon velem. Legalább bemutatkozik az asszonyoknak, mert a klubba persze sosem jön el, és már kezd olyan lenni, mint Columbo felesége, hogy csak beszélünk róla, de senki nem látta. Úgyhogy legalább ezen a kiránduláson részt vesz.
Azonban mi se maradunk ma program nélkül, mert Erzsi nénivel napokkal ezelőtt elhatároztuk, hogy szombat délután kiruccanunk a Kormorán Szállóhoz Csölösztőre. Ez pont az ellenkező irányban van, mint ahová a múltkor kirándultunk, és én a forgalom miatt eddig még nem merészkedtem arra, úgyhogy most nagy az izgalom. Anyu is velünk jön, Mártival, az újdonsült szomszédasszonnyal, aki Rimaszombatból jött Somorjára lakni. Ők gyalog jönnek utánunk, s mivel mi „gépesítve” vagyunk, sokat kell várni rájuk, amíg beérnek bennünket.
A városból kiérve szántóföldek közé érünk – egy traktor épp az őszi szántást készíti elő. Letérünk az útról a kerékpárútra, amelyet bokrok árnyékolnak, védve a napsütéstől. Erzsi néni szól, hogy itt várjak, amíg megnézi, hogy anyuék hol tartanak. Így jutunk el Csölösztőre, ahonnan csak jó száz méter, és rátérünk a Kormoránhoz vezető útra.
Itt is várnunk kell. Erzsi néni már azon idegeskedik, hogy anyuék talán eltévedtek, de azzal nyugtatja magát, hogy csak egyenesen kell jönniük.
Végre megérkeznek ők is, és lemegyünk a szépen rendezett parkba, amely kerítéssel van leválasztva a szálloda többi részétől. Először még tartok tőle, hogy a kocsi kerekei nem akadnak-e el a kaviccsal felszórt sétányon, de szerencsére kellemesen csalódok.
A parkot kettévágja a Duna holtága. Most vannak a nyár legforróbb napjai, és ezért mindenhol nagy a tömeg, ahol egy kis Duna van. Itt is. Híd vezet át a holtágon, mellette pedig ott fekszik a rámpa a kocsiknak. Magunk közt mondva, eléggé kispályás a megoldás, és nem sok bizalmam van benne. Elképesztő, hogy az egész a levegőben lóg! Mégis inkább csak azért nem próbálom ki, mert anyu itt van. Szeretek veszélyesen élni.
Ezzel a felemás megoldással máshol is találkozom. Igazán sajnálom, mert a környezet gyönyörű.
A nap végén még egy sört is megiszom, közben a gyerekeket nézem, akik az elkerített részen játszanak. A többiek a teraszon ülnek, ahova én nem tudok felmenni.
Vissza már a töltésen megyünk Somorjára, anyuékat még otthagyjuk a szállodánál, mert ők taxival jönnek vissza a városba.  
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a múlt évre

Gútor
Kezdetben úgy volt, hogy csak én és Erzsi néni megyünk. Erzsi néni biciklin kísérte volna az elektromos kocsit, ahogy a Duna partján, a töltésen elmentünk volna Gútorig, amely kb. 5 kilométerre van Somorjától. Aztán apu is csatlakozott a kompániánkhoz, és egy szerda délután felkerekedtünk, hogy Erzsi nénivel a társasház előtt találkozzunk, ahol lakik. Van tartalék biciklije, ezen apu jön velünk.
Erzsi néni lakásában eddig még csak egyszer voltam, mivel magas földszint van, ahová lépcsőn kell felmenni. Habár van rámpa is, de az olyan meredek, hogy elektromos kocsival esélyem sincs rajta felmenni. Tolókocsin is csak alig. A múltkor Laci mutatta be ezt az erőmutatványt, és feltolt. Laci egy fővárosi kórház éjszakai portása, és dél körül még elég ereje volt…
Miután azonban kinevettük magunkat, térjünk vissza a mai naphoz. Merthogy még sose voltam a Dunánál, J. A. után. Következésképp a rakodópart alsó kövén se ültem. Hogy én megint milyen penge vagyok…
Kis csapatunk ráfordul az útra, amely felvezet a töltésre. Itt már kívül vagyunk a városon, lemaradtak mögöttünk a házak és az autók. Erre már csak a lovarda van, ezért aztán gyakran látni pacikat, akik valahol elhagyták a lovasukat.
Még egy hídon kell átmennünk, és felkapaszkodunk a töltésre, ahol szembesülök a látvánnyal, amivel egy ilyen nyári délután a Duna-part az idelátogatót fogadja. Lenyűgöző látvány, és a legszívesebben még maradnék, hogy gyönyörködjek benne, de indulnunk kell, ha még délután meg akarjuk járni az utat Gútorig, oda-vissza.
Egy ilyen nyári napon szokatlanul nagy a bicikliforgalom a töltésen, és Erzsi néni rám szól, hogy menjek az út szélén. Ehhez persze nekem nem nagyon fűlik a fogam, mert már vannak tapasztalataim az ilyen mélységekkel – nem a legjobbak. Meg aztán egy kis tériszonyom is van, úgyhogy inkább nem szembesülök a mélységgel.
                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Év végi zárszámadás

Karácsony után, szilveszter előtt ideje összegzést csinálnod az elmúlt évedről, a sikerekről és kudarcokról, a nehéz pillanatokról és a felhőtlenekről, amelyekből, valljuk be, kevés volt az elmúlt évedben, azokat viszont annál inkább meg kell becsülni…
Nos, ebből az évedből főleg képek villannak be.

Elsőként a közös projektetek Erikával, a Carissimi szerkesztőjével. Még tavasszal beszéltetek róla, hogy az újság mellett jó volna fejleszteni a Carissimi honlapját is. Akkor Erika rákérdezett, hogy te milyen formában vennél részt benne. Válaszoltál valamit, de semmi konkrétat, és a téma hónapokra le is került a napirendről. Téged azonban nem hagyott nyugodni a kérdés, és nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjj, szívesen indítanál egy blogot. Ezért aztán, mikor nyár végén Erika újból megkeresett, már készen voltál a válasszal, és megszületett az első bejegyzés is. Azonban hátravolt még a névadás igencsak felelősségteljes aktusa. Íróember tudja, hogy az újszülött sorsa ötven százalékban már a névválasztáskor eldől. Viszont azt is tudtad, hogy semmiképp nem akarsz valami patetikus címet adni a blogodnak, amellyel érzékelteted az olvasóval, hogy szegény roki blogot ír, amelyben rázúdítja minden keservét. Akik ismernek téged, tudják, hogy nem áll távol tőled az (ön)irónia, amely már-már cinizmus (a cinikusok egy ókori filozófiai irányzat, úgyhogy kéretik komolyan venni!), így aztán megszületett a blogod neve: EGY KRIPLI NAPLÓJÁBÓL.
Azóta négy hónap telt el, és te hetente jelentkezel új poszttal, az életedből vett történetekkel. Történeteid pedig bőven vannak, még úgy is, hogy csak a legérdekesebbeket mazsolázod ki. Az olvasókat pedig a jelek szerint érdeklik életed történetei, mert hétről hétre pozitív visszajelzéseket kapsz, ami neked mindig új inspiráció.
Végezetül pedig mi mást is fogadhatnál meg a 2017-es évre, mint hogy jövőre se fogsz visszaélni az olvasók megtisztelő figyelmével?!
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es