Ma ünnepli névnapját: Gellért, Mercédesz Holnap: Eufrozina, Kende

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Visszatekintés az elmúlt évre 2.

Csölösztő
Apu reggel hatkor ment a buszra, amely egynapos kirándulásra viszi Badacsonyba a klubtagokat. Anyuval úgy beszélték meg, hogy ezúttal ő megy el velük, és anyu marad itthon velem. Legalább bemutatkozik az asszonyoknak, mert a klubba persze sosem jön el, és már kezd olyan lenni, mint Columbo felesége, hogy csak beszélünk róla, de senki nem látta. Úgyhogy legalább ezen a kiránduláson részt vesz.
Azonban mi se maradunk ma program nélkül, mert Erzsi nénivel napokkal ezelőtt elhatároztuk, hogy szombat délután kiruccanunk a Kormorán Szállóhoz Csölösztőre. Ez pont az ellenkező irányban van, mint ahová a múltkor kirándultunk, és én a forgalom miatt eddig még nem merészkedtem arra, úgyhogy most nagy az izgalom. Anyu is velünk jön, Mártival, az újdonsült szomszédasszonnyal, aki Rimaszombatból jött Somorjára lakni. Ők gyalog jönnek utánunk, s mivel mi „gépesítve” vagyunk, sokat kell várni rájuk, amíg beérnek bennünket.
A városból kiérve szántóföldek közé érünk – egy traktor épp az őszi szántást készíti elő. Letérünk az útról a kerékpárútra, amelyet bokrok árnyékolnak, védve a napsütéstől. Erzsi néni szól, hogy itt várjak, amíg megnézi, hogy anyuék hol tartanak. Így jutunk el Csölösztőre, ahonnan csak jó száz méter, és rátérünk a Kormoránhoz vezető útra.
Itt is várnunk kell. Erzsi néni már azon idegeskedik, hogy anyuék talán eltévedtek, de azzal nyugtatja magát, hogy csak egyenesen kell jönniük.
Végre megérkeznek ők is, és lemegyünk a szépen rendezett parkba, amely kerítéssel van leválasztva a szálloda többi részétől. Először még tartok tőle, hogy a kocsi kerekei nem akadnak-e el a kaviccsal felszórt sétányon, de szerencsére kellemesen csalódok.
A parkot kettévágja a Duna holtága. Most vannak a nyár legforróbb napjai, és ezért mindenhol nagy a tömeg, ahol egy kis Duna van. Itt is. Híd vezet át a holtágon, mellette pedig ott fekszik a rámpa a kocsiknak. Magunk közt mondva, eléggé kispályás a megoldás, és nem sok bizalmam van benne. Elképesztő, hogy az egész a levegőben lóg! Mégis inkább csak azért nem próbálom ki, mert anyu itt van. Szeretek veszélyesen élni.
Ezzel a felemás megoldással máshol is találkozom. Igazán sajnálom, mert a környezet gyönyörű.
A nap végén még egy sört is megiszom, közben a gyerekeket nézem, akik az elkerített részen játszanak. A többiek a teraszon ülnek, ahova én nem tudok felmenni.
Vissza már a töltésen megyünk Somorjára, anyuékat még otthagyjuk a szállodánál, mert ők taxival jönnek vissza a városba.  
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a múlt évre

Gútor
Kezdetben úgy volt, hogy csak én és Erzsi néni megyünk. Erzsi néni biciklin kísérte volna az elektromos kocsit, ahogy a Duna partján, a töltésen elmentünk volna Gútorig, amely kb. 5 kilométerre van Somorjától. Aztán apu is csatlakozott a kompániánkhoz, és egy szerda délután felkerekedtünk, hogy Erzsi nénivel a társasház előtt találkozzunk, ahol lakik. Van tartalék biciklije, ezen apu jön velünk.
Erzsi néni lakásában eddig még csak egyszer voltam, mivel magas földszint van, ahová lépcsőn kell felmenni. Habár van rámpa is, de az olyan meredek, hogy elektromos kocsival esélyem sincs rajta felmenni. Tolókocsin is csak alig. A múltkor Laci mutatta be ezt az erőmutatványt, és feltolt. Laci egy fővárosi kórház éjszakai portása, és dél körül még elég ereje volt…
Miután azonban kinevettük magunkat, térjünk vissza a mai naphoz. Merthogy még sose voltam a Dunánál, J. A. után. Következésképp a rakodópart alsó kövén se ültem. Hogy én megint milyen penge vagyok…
Kis csapatunk ráfordul az útra, amely felvezet a töltésre. Itt már kívül vagyunk a városon, lemaradtak mögöttünk a házak és az autók. Erre már csak a lovarda van, ezért aztán gyakran látni pacikat, akik valahol elhagyták a lovasukat.
Még egy hídon kell átmennünk, és felkapaszkodunk a töltésre, ahol szembesülök a látvánnyal, amivel egy ilyen nyári délután a Duna-part az idelátogatót fogadja. Lenyűgöző látvány, és a legszívesebben még maradnék, hogy gyönyörködjek benne, de indulnunk kell, ha még délután meg akarjuk járni az utat Gútorig, oda-vissza.
Egy ilyen nyári napon szokatlanul nagy a bicikliforgalom a töltésen, és Erzsi néni rám szól, hogy menjek az út szélén. Ehhez persze nekem nem nagyon fűlik a fogam, mert már vannak tapasztalataim az ilyen mélységekkel – nem a legjobbak. Meg aztán egy kis tériszonyom is van, úgyhogy inkább nem szembesülök a mélységgel.
                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Év végi zárszámadás

Karácsony után, szilveszter előtt ideje összegzést csinálnod az elmúlt évedről, a sikerekről és kudarcokról, a nehéz pillanatokról és a felhőtlenekről, amelyekből, valljuk be, kevés volt az elmúlt évedben, azokat viszont annál inkább meg kell becsülni…
Nos, ebből az évedből főleg képek villannak be.

Elsőként a közös projektetek Erikával, a Carissimi szerkesztőjével. Még tavasszal beszéltetek róla, hogy az újság mellett jó volna fejleszteni a Carissimi honlapját is. Akkor Erika rákérdezett, hogy te milyen formában vennél részt benne. Válaszoltál valamit, de semmi konkrétat, és a téma hónapokra le is került a napirendről. Téged azonban nem hagyott nyugodni a kérdés, és nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjj, szívesen indítanál egy blogot. Ezért aztán, mikor nyár végén Erika újból megkeresett, már készen voltál a válasszal, és megszületett az első bejegyzés is. Azonban hátravolt még a névadás igencsak felelősségteljes aktusa. Íróember tudja, hogy az újszülött sorsa ötven százalékban már a névválasztáskor eldől. Viszont azt is tudtad, hogy semmiképp nem akarsz valami patetikus címet adni a blogodnak, amellyel érzékelteted az olvasóval, hogy szegény roki blogot ír, amelyben rázúdítja minden keservét. Akik ismernek téged, tudják, hogy nem áll távol tőled az (ön)irónia, amely már-már cinizmus (a cinikusok egy ókori filozófiai irányzat, úgyhogy kéretik komolyan venni!), így aztán megszületett a blogod neve: EGY KRIPLI NAPLÓJÁBÓL.
Azóta négy hónap telt el, és te hetente jelentkezel új poszttal, az életedből vett történetekkel. Történeteid pedig bőven vannak, még úgy is, hogy csak a legérdekesebbeket mazsolázod ki. Az olvasókat pedig a jelek szerint érdeklik életed történetei, mert hétről hétre pozitív visszajelzéseket kapsz, ami neked mindig új inspiráció.
Végezetül pedig mi mást is fogadhatnál meg a 2017-es évre, mint hogy jövőre se fogsz visszaélni az olvasók megtisztelő figyelmével?!
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Szenteste

Megszólal a csengő, a szentestének az unokaöcsém, Ákos által a leginkább várt momentuma, mert a Jézuska így jelzi, hogy minden előkészítve – a karácsonyfa alatt mindenkit várnak a hőn áhított, megérdemelt ajándékok. A büdös kölök olyannyira nem fér a bőrébe, hogy egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhából, és maga csenget, ámde a Jézuska nem hagyja magát sürgetni. Szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy mindenki fejezze be az ünnepi vacsorát, csak utána mehetünk át a szomszéd szobába, ahol a fa alatt már ott várnak a szép, díszes csomagok, névre szóló cédulákkal.
Természetesen a legtöbb és a legnagyobb csomag az unokaöcsémé, és diadalordítással veszi tudomásul, mikor a csomagolópapír alól a régóta áhított játék kerül elő, amit sóvárogva nézegetett a kirakatban. Az este hátralevő részében mirólunk már nem is vesz tudomást, leköti őt, hogy az új játékkal játszik. Vagy az apjával szerelik össze a fa alatt talált ajándékokat. Engem pedig azok a könyvek kötnek le, amelyeket a fa alatt találok. Lehet bármilyen ajándék, de ha könyv is van közte, akkor az én karácsonyom csak jó lehet.
Igaz, hogy idén egy különleges karácsonyi ajándékom is van, mégpedig egy festmény Dubajból. Majida küldte, akit Pöstyénben ismertem meg a nyáron. Ő az anyját kísérte el, én pedig háromhetes kezelésen voltam ott apuval. Az a három hét elég volt arra, hogy összebarátkozzunk. Azóta is levelezünk, és én egy családi fotót is küldtem neki, amelyen a testvéreim gyerekeivel vagyok. Ákos még csak pár éves, és az ölemben ül. Erről a fényképről készíttetett Majida festményt, amit elküldött. Igaz, Gréta lemaradt a festményről, de hát semmi sem lehet tökéletes.
Most pedig itt ülök a képernyő előtt, visszaolvasom, amit eddig írtam, és a lelki szemeim előtt megelevenedik az a tizenöt évvel ezelőtti szenteste. Ennyi év távlatából jó visszaidézni!
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A riport

A szerkesztő koncepciója az volt, hogy ha már én nem tudok beszélni, akkor legalább a verseim „beszéljenek” helyettem. Tulajdonképpen én javasoltam neki ezt a megoldást, és ő rábólintott. Már akkor elkezdtem törni a fejem, hogy mi legyen, hogyan kéne a riportot megoldani. Egyszer aztán csöngött a telefon, és egy női hang közölte anyuval, hogy másnap jönnek riportot forgatni velem.
Annyi időm maradt, hogy néhány versemet összegyűjtsem egy dossziéba, amelyből a szerkesztőnő kiválaszthatja, hogy végül melyek kerüljenek be a filmbe. A költészetre mindig is úgy tekintettem, mint egyfajta terápiára, amely nélkül megzakkantam volna, ha nem írhatom ki magamból mindazt, ami belülről feszít. Korai verseim kérlelhetetlen őszinteségükkel még néhány legközelebbi barátomat is visszariasztották. Tehát arra is vigyáznom kell a válogatáskor, hogy most senkit se riasszak el, aki nézi a riportot. Végül is nem azt akartam, hogy egy pszichopata képe alakuljon ki rólam a nézőben, hanem egy többé-kevésbé normális csávóé, aki történetesen ír.
Mikor másnap a stáb megérkezik, első dolga az, hogy a vágóképeket felvegye – mivel decemberben már korán sötétedik –, és nekem először az ablakon kell átszellemült arccal kinéznem. Ez az operatőr utasítása. Persze parancsra ez se megy, és többször is újra kell venni, míg valami elfogadható eredmény születik.
Kimegyünk az udvarra, és nekem fel-alá kell járnom az elektromos kocsival. Szegény Roki annyira össze van zavarodva, hogy veszettül megugatja a „betolakodókat”. Ezzel kisebb riadalmat okoz. Még apu se tudja megnyugtatni, őt is megugatja.
Mikor kint végzünk, már csak az interjúk vannak hátra anyuval és apuval, aki a napirendemet mondja el. Szóba kerül még az is, hogy mik a kedvenc helyeim a faluban, ahonnan az inspirációt gyűjtöm az íráshoz.
Mielőtt elmennek, még megkérdezzük, hogy mikor és hol lesz leadva a riport.
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Emlék

Nem tudom, hogy miért pont most jutott eszembe az a 25 évvel ezelőtti december. Talán az ötvenedik évét taposva mindenkinél úgy van, hogy élesebben villannak be a régi emlékek. Nem tudom, még sose voltam ötvenéves.
Akkor Bárdos Ági beszélt rólam a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Bemondta a címemet is, és rá pár napra megindult a levelek, képeslapok áradata. Olyannyira, hogy a postásnő egy idő után már kézikocsin hordta ki hozzánk a postát.
Ági eredetileg riportot akart velem készíteni annak apropóján, hogy már a második hangjátékomat adta le a rádió. Azonban csak hozzánk megérkezve szembesült a ténnyel, hogy én, finoman szólva, nem vagyok egy hangember. Magyarán: bármiféle hangzó riport készítése velem eleve reménytelen.
Erre úgy döntött, hogy ha már én nem tudok magamról beszélni, akkor majd ő fog engem bemutatni a rádiót hallgató fiataloknak. A műsor címe Fiatalok stúdiója volt, és vasárnap délelőtt hangzott el. A következő szerdán már meg is indult a levelek áradata. Az ország, illetve Szlovákia (akkor még létezett Csehszlovákia) minden részéből kaptam leveleket. Főleg lányok írtak. Úgy látszik, őket fogta meg a történetem. A lányok valahogy érzékenyebbek az ilyesmire. Volt olyan, hogy egy egész, egészségügyi nővérnek készülő osztály írt. Én aztán mindenkinek igyekeztem válaszolni, még akkor is, ha ez több hónapot is igénybe vett. Akadt, hogy viszontválaszt is kaptam, és hónapokig, évekig leveleztünk. Két, máig is tartó barátságot köszönhetek ennek az időszaknak.
Az egyik Ildikó, akiből később újságíró lett, és akire mindig számíthatok, s Andrea, aki egy lévai középiskolában angolt tanít.
Szóval, ez az én 25 évvel ezelőtti történetem…
                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Egy novemberi nap

A hosszú, szűk folyosón megyünk a hátsó szobába, ahol már meg van terítve az ünnepi ebédhez. Az elülső terem foglalt, délután ott lesz a zenés, táncos összejövetel, ahol azokat a tagokat fogják köszönteni, akik a második félévben ünnepelték a névnapjukat.
Addig azonban még három óra. Most Erzsit ünnepeljük, huszonvalahányad magunkkal. A mai alkalomra apu is eljött velünk, mivel Erzsi ezt külön a lelkünkre kötötte. Ők még nyárról ismerik egymást, amikor a klub Badacsonyban volt kiránduláson. Apura azonban egy feladat is vár, ő fogja videózni az eseményeket.
Az asztalt nem a kerekesszékhez szabták, és én nem férek oda, anyu kénytelen egész ebéd alatt etetni. Ettől a kis kellemetlenségtől eltekintve azonban jól érzem magam. Az ünneplésben azonban nem veszek részt, nem szeretem magamat videón visszanézni.
A délutáni bulira átmegyünk a nagyterembe, ahol, a sarokban már ott áll a szintetizátor. A zenész éppen akkor hangolja be. Lassan összeverődik a szokásos társaság, akik rendszeresen járnak a klubba: Edit, Aranka, Józsi bácsi, Kati az unokájával. Ilyen alkalmakkor azonban olyanok is eljönnek, akiket máskor nem nagyon látni, úgyhogy a végén a nagyterem is kicsinek bizonyul.
Egyedüli kerekesszékes vagyok, és megpróbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne akadályozzam a többieket. A táncolókat nézem. A legújabb sláger is, amelyet a zenész játszik, legalább harmincéves, így nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez egy retro parti. Asszonyok asszonyokkal összekapaszkodva táncolnak, a férfiak csak külön felszólításra vesznek részt a buliban. Közben pedig olyan képet vágnak, hogy mindenki lássa, mekkora áldozatot követel ez tőlük.
Magyarok vagyunk, és minden bulinak elkövetkezik az a része, amikor a zenész a megunhatatlan nótákat kezdi el játszani. Ilyenkor egyre többen kapcsolódnak be a közös éneklésbe, és bennem is valami kellemes bizsergés indul el.
November végén, délután ötkor már szinte teljes a sötétség, és mi elindulunk haza, habár a bulinak még nem akar vége lenni.
Bekapcsolom a kocsin a lámpát, hogy megvilágítsam az utat.
                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Égi segítség

A napnak bármely szakában menjek is keresztül a somorjai Szentháromság téren, a padokon, a virágtartók peremén mindig ülnek néhányan. Anyukák, apukák, akik gyermeküket hozzák ki ide levegőzni, és azért, hogy levezessék fölös energiájukat. Fiatalok, akik itt vagánykodnak, szerelmespárok – és hajléktalanok. Náluk csak egy valami karakteresebb tartozéka az összképnek, mégpedig a jehovisták, akik pár órás váltásokban hirdetik az igét. Máskor én is szívesen parkolok itt le, és figyelem a mindig zajló életet, most azonban csak átvágok a téren. Ugyanis van egy határozott cél, ahová tartok, amely a város másik felén van, de előtte végig kell mennem a Fő utcán, hogy a végén még átmenjek a körforgalmon is. Naponta teszem meg ezt a szakaszt, és hogy ne legyen unalmas, három különböző útvonalat is kidolgoztam. Elvégre a változatosság gyönyörködtet! Az első útvonalhoz átvágok a római katolikus templom elé. Elhaladok a Korona udvar mellett, amely még így, elhanyagolt állapotában is gyönyörű, egyszer talán majd írok róla. Most azonban megyek tovább a sétányon, amely a panelházak előtt visz, és egyenesen a körforgalomba torkollik. A sétányon azonban repedezett az aszfalt, rázza a kocsit, úgyhogy egy idő után le is szoktam róla, hogy erre járjak. A másik út tulajdonképpen ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem megyek át az utca túloldalára, és a járdán megyek egészen a körforgalomig. Még nem volt rossz tapasztalatom az autósokkal. Ha látják, hogy ott állok a járdán, megállnak, és intenek, hogy mehetek. Persze tudom, hogy ez az előzékenység a kerekesszékesnek szól. Három útvonalról beszéltem. A harmadik abból áll, hogy az Iskola utcán megyek végig, átmegyek az úton, és már meg is érkeztem a kápolnához, amelynek a homlokzatán felirat üdvözöl: DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS. Alatta pedig az 1933-as évszám. Egy Szűz Mária- és egy Jézus-szobor állítja meg az arra haladókat, és én gyakran látom, hogy egy rövid fohászra megállnak a kápolnánál az emberek. Próbáltam a klubban kideríteni, hogy miféle kápolna ez. Végül Zsuzsa mesélte el, hogy egy somorjai család állíttatta a világháborúban elesett fiuk emlékére. Ez tehát az én mindennapos utam, hogy fohászkodjak az égiek segítségéért.                                                                                                                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Évforduló

November közepén lesz két éve, hogy somorjai lakosnak mondhatom magam. Azon a szombat délelőtt csurig megrakott autóval indultunk el Százdról, hogy Somorján találjunk új otthonra. Habár az előző hónapok során már fokozatosan felszállítottuk az új lakásba a nagyobb dolgokat, apuék így is az indulás előtt már két nappal pakolták az autót, úgyhogy a végén mi hárman már alig fértünk el a sok életbevágóan fontos kacat mellett.
Persze aki egy életet él le falun, az a régi életéből a lehető legtöbbet akar átmenteni abba az újba. Bevallom, épp ezért tartottam is egy kicsit a költözéstől – mert hát, én is ismertem a mondást a régi fáról. Még szerencse, hogy a nővéremék a szomszéd faluban élnek, és rajtuk kívül is voltak ismerősök a városban, akik megkönnyítették a beilleszkedést.
Ahogy most megpróbálom összegyűjteni annak a szombat délutánnak az emlékeit, eszembe jut, hogy azon a napon is választott az ország. Először még úgy volt, hogy én is elmegyek szavazni, tudtuk a körzetet is, ahova tartozom, de akkor még hiányzott a helyismeret – úgyhogy végül mégse mentem el állampolgári kötelességemet teljesíteni. Mentségemre szolgáljon, hogy a választásnak amúgy sem volt nagy tétje.
Aztán az egész délutánt azzal töltöttük, hogy a magunkkal hozott holmival töltöttük meg a lakást.
Mivel az a két évvel ezelőtti november is meglehetősen meleg volt, kihasználtam, és a következő hetekben az elektromos kocsival felfedező utakat tettem a városban. Az első benyomásom pozitív volt – hogy szinte mindenhova eljutok. Emlékszem, eleinte még attól is féltem, hogy eltévedek, de azzal nyugtatgattam magam, hogy csak azt az utat kell megjegyeznem, amelyiken odafelé megyek, ugyanaz vissza is vezet. A várost pedig körökben fedeztem, fedezem fel. Kezdtem egy szűk körrel, amely a két templom, a református és a katolikus közti belvárost jelenti, ahol a lakásunk is van. Mostanra sikerült eljutnom egész a város széléig, és már ott van a fejemben egy hozzávetőleges térkép Somorjáról.
Szóval, ezek voltak az első útjaim a városban.
                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es