Ma ünnepli névnapját: Zoltán Holnap: Iván

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Év végi zárszámadás

Karácsony után, szilveszter előtt ideje összegzést csinálnod az elmúlt évedről, a sikerekről és kudarcokról, a nehéz pillanatokról és a felhőtlenekről, amelyekből, valljuk be, kevés volt az elmúlt évedben, azokat viszont annál inkább meg kell becsülni…
Nos, ebből az évedből főleg képek villannak be.

Elsőként a közös projektetek Erikával, a Carissimi szerkesztőjével. Még tavasszal beszéltetek róla, hogy az újság mellett jó volna fejleszteni a Carissimi honlapját is. Akkor Erika rákérdezett, hogy te milyen formában vennél részt benne. Válaszoltál valamit, de semmi konkrétat, és a téma hónapokra le is került a napirendről. Téged azonban nem hagyott nyugodni a kérdés, és nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjj, szívesen indítanál egy blogot. Ezért aztán, mikor nyár végén Erika újból megkeresett, már készen voltál a válasszal, és megszületett az első bejegyzés is. Azonban hátravolt még a névadás igencsak felelősségteljes aktusa. Íróember tudja, hogy az újszülött sorsa ötven százalékban már a névválasztáskor eldől. Viszont azt is tudtad, hogy semmiképp nem akarsz valami patetikus címet adni a blogodnak, amellyel érzékelteted az olvasóval, hogy szegény roki blogot ír, amelyben rázúdítja minden keservét. Akik ismernek téged, tudják, hogy nem áll távol tőled az (ön)irónia, amely már-már cinizmus (a cinikusok egy ókori filozófiai irányzat, úgyhogy kéretik komolyan venni!), így aztán megszületett a blogod neve: EGY KRIPLI NAPLÓJÁBÓL.
Azóta négy hónap telt el, és te hetente jelentkezel új poszttal, az életedből vett történetekkel. Történeteid pedig bőven vannak, még úgy is, hogy csak a legérdekesebbeket mazsolázod ki. Az olvasókat pedig a jelek szerint érdeklik életed történetei, mert hétről hétre pozitív visszajelzéseket kapsz, ami neked mindig új inspiráció.
Végezetül pedig mi mást is fogadhatnál meg a 2017-es évre, mint hogy jövőre se fogsz visszaélni az olvasók megtisztelő figyelmével?!
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Szenteste

Megszólal a csengő, a szentestének az unokaöcsém, Ákos által a leginkább várt momentuma, mert a Jézuska így jelzi, hogy minden előkészítve – a karácsonyfa alatt mindenkit várnak a hőn áhított, megérdemelt ajándékok. A büdös kölök olyannyira nem fér a bőrébe, hogy egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhából, és maga csenget, ámde a Jézuska nem hagyja magát sürgetni. Szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy mindenki fejezze be az ünnepi vacsorát, csak utána mehetünk át a szomszéd szobába, ahol a fa alatt már ott várnak a szép, díszes csomagok, névre szóló cédulákkal.
Természetesen a legtöbb és a legnagyobb csomag az unokaöcsémé, és diadalordítással veszi tudomásul, mikor a csomagolópapír alól a régóta áhított játék kerül elő, amit sóvárogva nézegetett a kirakatban. Az este hátralevő részében mirólunk már nem is vesz tudomást, leköti őt, hogy az új játékkal játszik. Vagy az apjával szerelik össze a fa alatt talált ajándékokat. Engem pedig azok a könyvek kötnek le, amelyeket a fa alatt találok. Lehet bármilyen ajándék, de ha könyv is van közte, akkor az én karácsonyom csak jó lehet.
Igaz, hogy idén egy különleges karácsonyi ajándékom is van, mégpedig egy festmény Dubajból. Majida küldte, akit Pöstyénben ismertem meg a nyáron. Ő az anyját kísérte el, én pedig háromhetes kezelésen voltam ott apuval. Az a három hét elég volt arra, hogy összebarátkozzunk. Azóta is levelezünk, és én egy családi fotót is küldtem neki, amelyen a testvéreim gyerekeivel vagyok. Ákos még csak pár éves, és az ölemben ül. Erről a fényképről készíttetett Majida festményt, amit elküldött. Igaz, Gréta lemaradt a festményről, de hát semmi sem lehet tökéletes.
Most pedig itt ülök a képernyő előtt, visszaolvasom, amit eddig írtam, és a lelki szemeim előtt megelevenedik az a tizenöt évvel ezelőtti szenteste. Ennyi év távlatából jó visszaidézni!
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A riport

A szerkesztő koncepciója az volt, hogy ha már én nem tudok beszélni, akkor legalább a verseim „beszéljenek” helyettem. Tulajdonképpen én javasoltam neki ezt a megoldást, és ő rábólintott. Már akkor elkezdtem törni a fejem, hogy mi legyen, hogyan kéne a riportot megoldani. Egyszer aztán csöngött a telefon, és egy női hang közölte anyuval, hogy másnap jönnek riportot forgatni velem.
Annyi időm maradt, hogy néhány versemet összegyűjtsem egy dossziéba, amelyből a szerkesztőnő kiválaszthatja, hogy végül melyek kerüljenek be a filmbe. A költészetre mindig is úgy tekintettem, mint egyfajta terápiára, amely nélkül megzakkantam volna, ha nem írhatom ki magamból mindazt, ami belülről feszít. Korai verseim kérlelhetetlen őszinteségükkel még néhány legközelebbi barátomat is visszariasztották. Tehát arra is vigyáznom kell a válogatáskor, hogy most senkit se riasszak el, aki nézi a riportot. Végül is nem azt akartam, hogy egy pszichopata képe alakuljon ki rólam a nézőben, hanem egy többé-kevésbé normális csávóé, aki történetesen ír.
Mikor másnap a stáb megérkezik, első dolga az, hogy a vágóképeket felvegye – mivel decemberben már korán sötétedik –, és nekem először az ablakon kell átszellemült arccal kinéznem. Ez az operatőr utasítása. Persze parancsra ez se megy, és többször is újra kell venni, míg valami elfogadható eredmény születik.
Kimegyünk az udvarra, és nekem fel-alá kell járnom az elektromos kocsival. Szegény Roki annyira össze van zavarodva, hogy veszettül megugatja a „betolakodókat”. Ezzel kisebb riadalmat okoz. Még apu se tudja megnyugtatni, őt is megugatja.
Mikor kint végzünk, már csak az interjúk vannak hátra anyuval és apuval, aki a napirendemet mondja el. Szóba kerül még az is, hogy mik a kedvenc helyeim a faluban, ahonnan az inspirációt gyűjtöm az íráshoz.
Mielőtt elmennek, még megkérdezzük, hogy mikor és hol lesz leadva a riport.
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Emlék

Nem tudom, hogy miért pont most jutott eszembe az a 25 évvel ezelőtti december. Talán az ötvenedik évét taposva mindenkinél úgy van, hogy élesebben villannak be a régi emlékek. Nem tudom, még sose voltam ötvenéves.
Akkor Bárdos Ági beszélt rólam a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Bemondta a címemet is, és rá pár napra megindult a levelek, képeslapok áradata. Olyannyira, hogy a postásnő egy idő után már kézikocsin hordta ki hozzánk a postát.
Ági eredetileg riportot akart velem készíteni annak apropóján, hogy már a második hangjátékomat adta le a rádió. Azonban csak hozzánk megérkezve szembesült a ténnyel, hogy én, finoman szólva, nem vagyok egy hangember. Magyarán: bármiféle hangzó riport készítése velem eleve reménytelen.
Erre úgy döntött, hogy ha már én nem tudok magamról beszélni, akkor majd ő fog engem bemutatni a rádiót hallgató fiataloknak. A műsor címe Fiatalok stúdiója volt, és vasárnap délelőtt hangzott el. A következő szerdán már meg is indult a levelek áradata. Az ország, illetve Szlovákia (akkor még létezett Csehszlovákia) minden részéből kaptam leveleket. Főleg lányok írtak. Úgy látszik, őket fogta meg a történetem. A lányok valahogy érzékenyebbek az ilyesmire. Volt olyan, hogy egy egész, egészségügyi nővérnek készülő osztály írt. Én aztán mindenkinek igyekeztem válaszolni, még akkor is, ha ez több hónapot is igénybe vett. Akadt, hogy viszontválaszt is kaptam, és hónapokig, évekig leveleztünk. Két, máig is tartó barátságot köszönhetek ennek az időszaknak.
Az egyik Ildikó, akiből később újságíró lett, és akire mindig számíthatok, s Andrea, aki egy lévai középiskolában angolt tanít.
Szóval, ez az én 25 évvel ezelőtti történetem…
                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Egy novemberi nap

A hosszú, szűk folyosón megyünk a hátsó szobába, ahol már meg van terítve az ünnepi ebédhez. Az elülső terem foglalt, délután ott lesz a zenés, táncos összejövetel, ahol azokat a tagokat fogják köszönteni, akik a második félévben ünnepelték a névnapjukat.
Addig azonban még három óra. Most Erzsit ünnepeljük, huszonvalahányad magunkkal. A mai alkalomra apu is eljött velünk, mivel Erzsi ezt külön a lelkünkre kötötte. Ők még nyárról ismerik egymást, amikor a klub Badacsonyban volt kiránduláson. Apura azonban egy feladat is vár, ő fogja videózni az eseményeket.
Az asztalt nem a kerekesszékhez szabták, és én nem férek oda, anyu kénytelen egész ebéd alatt etetni. Ettől a kis kellemetlenségtől eltekintve azonban jól érzem magam. Az ünneplésben azonban nem veszek részt, nem szeretem magamat videón visszanézni.
A délutáni bulira átmegyünk a nagyterembe, ahol, a sarokban már ott áll a szintetizátor. A zenész éppen akkor hangolja be. Lassan összeverődik a szokásos társaság, akik rendszeresen járnak a klubba: Edit, Aranka, Józsi bácsi, Kati az unokájával. Ilyen alkalmakkor azonban olyanok is eljönnek, akiket máskor nem nagyon látni, úgyhogy a végén a nagyterem is kicsinek bizonyul.
Egyedüli kerekesszékes vagyok, és megpróbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne akadályozzam a többieket. A táncolókat nézem. A legújabb sláger is, amelyet a zenész játszik, legalább harmincéves, így nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez egy retro parti. Asszonyok asszonyokkal összekapaszkodva táncolnak, a férfiak csak külön felszólításra vesznek részt a buliban. Közben pedig olyan képet vágnak, hogy mindenki lássa, mekkora áldozatot követel ez tőlük.
Magyarok vagyunk, és minden bulinak elkövetkezik az a része, amikor a zenész a megunhatatlan nótákat kezdi el játszani. Ilyenkor egyre többen kapcsolódnak be a közös éneklésbe, és bennem is valami kellemes bizsergés indul el.
November végén, délután ötkor már szinte teljes a sötétség, és mi elindulunk haza, habár a bulinak még nem akar vége lenni.
Bekapcsolom a kocsin a lámpát, hogy megvilágítsam az utat.
                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Égi segítség

A napnak bármely szakában menjek is keresztül a somorjai Szentháromság téren, a padokon, a virágtartók peremén mindig ülnek néhányan. Anyukák, apukák, akik gyermeküket hozzák ki ide levegőzni, és azért, hogy levezessék fölös energiájukat. Fiatalok, akik itt vagánykodnak, szerelmespárok – és hajléktalanok. Náluk csak egy valami karakteresebb tartozéka az összképnek, mégpedig a jehovisták, akik pár órás váltásokban hirdetik az igét. Máskor én is szívesen parkolok itt le, és figyelem a mindig zajló életet, most azonban csak átvágok a téren. Ugyanis van egy határozott cél, ahová tartok, amely a város másik felén van, de előtte végig kell mennem a Fő utcán, hogy a végén még átmenjek a körforgalmon is. Naponta teszem meg ezt a szakaszt, és hogy ne legyen unalmas, három különböző útvonalat is kidolgoztam. Elvégre a változatosság gyönyörködtet! Az első útvonalhoz átvágok a római katolikus templom elé. Elhaladok a Korona udvar mellett, amely még így, elhanyagolt állapotában is gyönyörű, egyszer talán majd írok róla. Most azonban megyek tovább a sétányon, amely a panelházak előtt visz, és egyenesen a körforgalomba torkollik. A sétányon azonban repedezett az aszfalt, rázza a kocsit, úgyhogy egy idő után le is szoktam róla, hogy erre járjak. A másik út tulajdonképpen ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem megyek át az utca túloldalára, és a járdán megyek egészen a körforgalomig. Még nem volt rossz tapasztalatom az autósokkal. Ha látják, hogy ott állok a járdán, megállnak, és intenek, hogy mehetek. Persze tudom, hogy ez az előzékenység a kerekesszékesnek szól. Három útvonalról beszéltem. A harmadik abból áll, hogy az Iskola utcán megyek végig, átmegyek az úton, és már meg is érkeztem a kápolnához, amelynek a homlokzatán felirat üdvözöl: DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS. Alatta pedig az 1933-as évszám. Egy Szűz Mária- és egy Jézus-szobor állítja meg az arra haladókat, és én gyakran látom, hogy egy rövid fohászra megállnak a kápolnánál az emberek. Próbáltam a klubban kideríteni, hogy miféle kápolna ez. Végül Zsuzsa mesélte el, hogy egy somorjai család állíttatta a világháborúban elesett fiuk emlékére. Ez tehát az én mindennapos utam, hogy fohászkodjak az égiek segítségéért.                                                                                                                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Évforduló

November közepén lesz két éve, hogy somorjai lakosnak mondhatom magam. Azon a szombat délelőtt csurig megrakott autóval indultunk el Százdról, hogy Somorján találjunk új otthonra. Habár az előző hónapok során már fokozatosan felszállítottuk az új lakásba a nagyobb dolgokat, apuék így is az indulás előtt már két nappal pakolták az autót, úgyhogy a végén mi hárman már alig fértünk el a sok életbevágóan fontos kacat mellett.
Persze aki egy életet él le falun, az a régi életéből a lehető legtöbbet akar átmenteni abba az újba. Bevallom, épp ezért tartottam is egy kicsit a költözéstől – mert hát, én is ismertem a mondást a régi fáról. Még szerencse, hogy a nővéremék a szomszéd faluban élnek, és rajtuk kívül is voltak ismerősök a városban, akik megkönnyítették a beilleszkedést.
Ahogy most megpróbálom összegyűjteni annak a szombat délutánnak az emlékeit, eszembe jut, hogy azon a napon is választott az ország. Először még úgy volt, hogy én is elmegyek szavazni, tudtuk a körzetet is, ahova tartozom, de akkor még hiányzott a helyismeret – úgyhogy végül mégse mentem el állampolgári kötelességemet teljesíteni. Mentségemre szolgáljon, hogy a választásnak amúgy sem volt nagy tétje.
Aztán az egész délutánt azzal töltöttük, hogy a magunkkal hozott holmival töltöttük meg a lakást.
Mivel az a két évvel ezelőtti november is meglehetősen meleg volt, kihasználtam, és a következő hetekben az elektromos kocsival felfedező utakat tettem a városban. Az első benyomásom pozitív volt – hogy szinte mindenhova eljutok. Emlékszem, eleinte még attól is féltem, hogy eltévedek, de azzal nyugtatgattam magam, hogy csak azt az utat kell megjegyeznem, amelyiken odafelé megyek, ugyanaz vissza is vezet. A várost pedig körökben fedeztem, fedezem fel. Kezdtem egy szűk körrel, amely a két templom, a református és a katolikus közti belvárost jelenti, ahol a lakásunk is van. Mostanra sikerült eljutnom egész a város széléig, és már ott van a fejemben egy hozzávetőleges térkép Somorjáról.
Szóval, ezek voltak az első útjaim a városban.
                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Légi kalandok 2.

Miután apu felfedezi a kávéautomatát az alattunk lévő emeleten, egyfajta rituálét alakítok ki a napi kávézásból. Mindennapi kávénkat add meg nekünk, Uram! Ehhez azonban a rozoga liften kell lemenni, az alattunk lévő emeletre. A liftbe mindig félve szállok be, mert valahányszor az a kényszerképzetem támad, hogy le fogunk zuhanni.
Anyuval mindennap beszélünk. A harmadik napon beüt a ménkű, elesik, és eltöri a forgóját. Éppen indulnak vele a műtőbe. Telefonon próbálok meg lelket önteni bele, mert érzem a hangján, hogy mennyire drámai a helyzet, ő pedig sirat. Én is meg vagyok ijedve, de ilyenkor jön kapóra az én javíthatatlan optimizmusom. Habár vannak olyan vélemények is, amelyek szerint optimista ember nincs is, csak hülye. Ezt persze a pesszimisták mondják.
Az osztályon egyébként egy szem ápoló van, és ő sincs mindig itt. Emelőszerkezet pedig nincs, amely megkönnyítené a nővérek munkáját. Gondolom, azért, mert rajtam kívül főként olyan páciensek vannak itt, akik éppen operáció után lábadoznak – de semmiképpen sem olyanok, akik mind a négy végtagjukat csak korlátozottan tudják használni, mint én. Ennek viszont az a következménye, hogy az ápolónők nem tudják, hogy mihez kezdjenek velem – végül apu kénytelen nekik pár fogást megmutatni, amivel elboldogulnak. A végére már egészen belejönnek.
Este 6 óra van, és az ágyszomszédom, aki Parkinson-kóros, percre pontosan, megkezdi szokásos esti műsorát. Azzal kezdi, hogy egy szál pelenkában flangál a folyosón, és a nővérektől a gyógyszereit követeli. Minden szemet szigorúan számon tart, és ha az egyik hiányzik, vagy nem a szokásos piruláját kapja, már reklamál. Ilyenkor aztán a nővér türelmesen elmagyarázza, hogy az orvos másfajta gyógyszert írt fel neki.
Pár percre lenyugszik, de rövidesen már Feri bácsinak, a másik szobatársamnak könyörög, hogy segítsen neki felállni az ágyról. Elkezdődik egy két órán át tartó céltalan jövés-menés, mintha valami rejtett nyugtalanság hajtaná. Én az ágyamból figyelem. A napnak ebben a szakában a legaktívabb.
                                                                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Légi kalandok 1.

Akkor hát egyedül maradtam. Erzsi néni és apu kimennek a szobából – miután apu, mintegy biztatásul, sokadszorra is elmondja, hogy holnap látjuk egymást. Hallgatom a lassan elhaló lépteiket a folyosón, és próbálom megszokni a gondolatot, hogy három hétig ez lesz az otthonom.
Ez a valamikor a Benyovszky grófok által létrehozott parkban lévő „ápolási centrum”, amely több pavilonból áll. Nekem sikerült a legelhanyagoltabbat kifognom – ezt már a megérkezésemkor látom. Vélhetően a megépítése óta gondosan ügyeltek arra, hogy nagyobb munkát ne végezzenek rajta. Ennek az erőfeszítésnek meg is van az eredménye. Valahogy olyan „szocialista egészségügy” fílingem van.
Komoly köszönettel tartozom az ápolószemélyzetnek, hogy kibírtam a három hetet – nélkülük nem sikerült volna!
Megpróbálok olvasni, de a gondolataim minduntalan elkalandoznak, és anyu körül járnak. Őt tegnap vitte a sógorom Besztercebányára, ahol ma már meg is operálják. Térdprotézist fog kapni, mert az utóbbi időben már elviselhetetlen fájdalmai voltak.
Tulajdonképp én is azért vagyok itt, mert apu nem vállalta, hogy egyedül végzi azt a kétemberes feladatot, amelyet az ápolásom jelent. Ezért aztán, optimistán, úgy gondoltuk, hogy itt, Légen vészelem át azt a három hetet, amíg anyu felépül a műtét után.
Körbenézek a szobában, ahol három ágy van, de még csak az enyém van elfoglalva, a mosdó mellett. Szerdán kapok szobatársakat, két éjszakát egyedül leszek.
Ebédidő van. Az ápolónő hozza a tálcát, és leteszi elém az ételt. Kisvártatva megjelenik a kolléganője, és látva, hogy még érintetlen előttem az ebéd, megkérdezi, hogy etessen-e meg. Megrázom a fejem. Semmi étvágyam, inkább csak a forma kedvéért túrok bele az ételbe.
Délután bejön a doktornő, és közli, hogy ő lesz a szobaorvosom. Ha bármi panaszom van, ő minden reggel meglátogat.
Azt már az első pillanatban felmértem, hogy itt nincsenek felkészülve egy magamfajta (értsd: kvadriplégiás) páciens fogadására, mégse mondom neki. Remélem, azonban, hogy legalább egy súlycsoportombéli férfi ápoló van itt, és nem olyan nők fognak emelgetni, akik vasággyal együtt alig érik el az ötven kilót.
                                                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es