Ma ünnepli névnapját: Teréz Holnap: Gál

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Tanulság

Már egy ideje töröm rajta a fejem, hogy írok egy füves könyvet, amelyben olvasóimmal megosztom tapasztalataimat és azokat a bölcsességeket, amelyek talán másnak is hasznosak lehetnek. Most érkezett el az idő, hogy ezt a tervemet megvalósítsam.
***
Egy buddhista tanmese mondja:
„Egyszer a parasztok a folyó melletti földön dolgoztak. Arra lettek figyelmesek, hogy egy szerzetes a folyóba esik. Mindenüket eldobálva siettek a segítségére, de már csak azt látták, hogy az ár elragadta, és sodorja őt, míg végül elmerül. Búsan mentek vissza, és folytatták a munkájukat. Mikor a nap végén hazafelé tartottak, az úton a szerzetes jött szembe velük. Örvendezve köréje gyűltek, és kérték, mesélje el, hogyan menekült meg. A szerzetes mosolyogva válaszolt:
»Mivel tudtam, hogy a folyó erősebb nálam, nem kapálóztam, hagytam, hogy az áramlat sodorjon, pörgessen, lehúzzon, aztán végül feldobjon, és mikor nyugodt lett a víz, kiúsztam a partra.«”
Néha én is, te is, ő is érezzük magunkat így, mint a fenti történet főhőse, csak a folyót helyettesítsük be a SORSsal. Néha én is, te is, ő is érezzük magunkat úgy, hogy elragad bennünket az ár, és csak kapálózunk, közben pedig egyre mélyebbre kerülünk, míg a végén elveszünk. Pedig lehet, hogy csak sodródnunk kéne az árral, és mikor megszelídül, kievickélni a partra.
Mert ahogy egy másik tanmese mondja:
„Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK...”
                                                                                                   Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ez egy újabb poszt

Pár héttel ezelőtt még didergető volt az idő, és havas a város. Mint minden kedden, most is a klubba tartok. Megelőzöm anyut, mert ő egy másik útvonalon, a parkon keresztül jön, míg én a szolgáltatóház előtt vágok át, így rövidítem le az utat. Ahogy átvágok az úton, a virágüzlet előtt egy idős hölgy ér utol, és aziránt érdeklődik, hogy honnan van az elektromos kocsim, mennyibe kerül. Azt is elmondja, hogy a férjének agyvérzése volt, és most kerekesszékben ül. Szívesen kijárna a városba, de ő már nyolcvanéves, és a férjét nem bírja tolni, aki még testes is.
Meg se lepődök a kérdésen, már hozzá vagyok szokva. Gyakran állítanak meg hasonló kérdésekkel, amikor a várost járom, úgyhogy most is kapásból válaszolok, hogy érdeklődjön a szociális hivatalnál.


***

Én már csak tudom ezt, tudom azt, hogy akár előadást is tarthatnék belőle – hallod gyakran a kioktató szavakat a nálad bölcsebbektől. Hát nem, nem tudod, barátom... nem tudhatod. Egyszerűen azért nem tudhatod, mert nem te vagy abban a helyzetben, amiben rajtad kívül bárki más van. Ezért aztán a legjobb szándékkal is legfeljebb csak megértheted, de nem tudhatod, mert nem te vagy az én, az ő, a mi helyünkben. Azt, amit én érzek egy adott helyzetben, csak én tudhatom. Ahogyan azt is csak te tudhatod, hogy te hogyan élsz meg egy adott szituációt, egy pillanatot, egy élethelyzetet, amelybe a SORS kényszerített bele. A pálya szélén azonban ott állnak a nézők, akik hol jóindulattal, hol pedig ajkbiggyesztve figyelik csetlés-botlásaid. Mint a focimeccsen a szurkolók, akiknek persze kész receptjük van a győzelemre – csak épp a hülye edző nem lát semmit. De hát nem pont ez a lényeg? Mert a szurkoló csak azt látja, ami a pályán zajlik, de az edző végigkísérte a felkészülés egész folyamatát.
És a meccsért is ő a felelős, mert ő tette fel rá az életét!
                                                                                                                                      Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Magad, uram... 2.

A múlt héten megígértem, hogy folytatom.
Szóval...
Az év elején szükségessé vált egy új, mechanikus kerekesszék beszerzése, mivel a meglévő már hétévesnél régibb, és hát alaposan lestrapálták az elmúlt évek. Olyannyira, hogy állandó javításra szorul, mert folyton elromlik valami alkatrész rajta.
Igaz, eredetileg úgy volt, hogy a kerekesszék csak belső használatra lesz (a lakáson belüli közlekedésre), de hát Szlovákiában még nem jutott el odáig az akadálymentesítés, hogy mindenhova bejussak elektromos kocsival. Így aztán vannak helyek, ahova csak mechanikus kerekesszéken tudok elmenni (például a templomba).
Azonban hogy legyen egy csavar is a történetben, már az én jelenlegi kerekesszékem sem az, amelyet anno az egészségbiztosítótól kaptam. Az ugyanis fél év (értsd: hat hónap!) alatt tönkrement – nem bírta a gyűrődést. Szerencsére Ipolyságon van a Human International székhelye, akik többek között, használt, de jó állapotban lévő kerekesszékeket is hoznak be Ausztriából. Végül innen sikerült pótolni az én vadiúj, egészségbiztosítótól kapott kerekesszékemet egy olyannal, amely aztán évekig bírta a strapát.
***
És ha már itt tartunk, hadd osszam meg olvasóimmal egy gyanúmat is. Ezeknek a heteknek egyik fő témája a kettős minőség. Hogy a pénzünkért nem azt a minőséget kapjuk Szlovákiában, mint pl. Ausztriában. És mi van akkor, ha ez nemcsak az élelmiszerre, háztartási cikkekre érvényes, hanem a rehabilitációs eszközökre is?
Lehet, hogy csak konteókat gyártok? Néha magam is érzem, hogy elszabadul a fantáziám.
De tényleg.
                                                                                                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Magad, uram...

Tavaly nyáron új, egyszerűbb ülőkét kellett venni az emelőhöz, amely az autóba segít beszállni, hogy a beszállás ne tízperces procedúra legyen, amelyhez két embernek kell asszisztálnia. A szociális hivatalhoz nem akartunk fordulni, mivel keserű tapasztalataink vannak vele kapcsolatban. A legkisebb tétel körül is akkora hűhót csapnak, mintha milliókat kellene kiadniuk, és addig ügyeskednek, míg a végén másvalamiből vonnak le. Teszem azt, az asszisztenciámra megítélt órákból csippentenek le (legutóbb, mikor új autót akartunk venni, akkor álltak elő azzal az „ajánlattal”, hogy akkor a támogatás fejében elveszik az általuk megítélt személyi segítőmet).
Szóval ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok indokolták, hogy ne a hivatalhoz forduljunk. Itt jött be a képbe Erika és a Carissimi Alap. Végül az ő segítségével találtam egy szponzorra, és ő fizette ki a 300 eurót.
Karácsonykor folytatódott a kálváriám, mikor elromlott a számítógépem, ami az én esetemben elég súlyos ügy, mivelhogy szinte kizárólag csak az interneten tartom a kapcsolatot a világgal (például ezt a blogot is e-mailben küldöm el Erikának, aki aztán felteszi a Carissimi honlapjára). A hivatalhoz azonban most se akartunk fordulni, mert hónapokig vizsgálódnának, és nekem sürgős megoldásra volt szükségem, nem állhattam hónapokig gép nélkül. Szerencsére a Felvidék.ma foglalkoztat szerződéses munkaviszonyban, és ők kifizették előlegbe azt a pénzt, amibe egy új gép került.
Száz szónak is egy a vége: január eleje óta van egy szuper, új gépem. Ezeket a sorokat is azon írom..., de a szociális hivatalhoz továbbra is csak végső esetben fordulunk.
Jövő héten folytatom...
                                                                                                                                                       Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Anomáliák

Az elmúlt hetekben több családi ünnepségen is részt vettem, amelyet vendéglőben tartottak, és számomra ezeknek az ünnepségnek a szomorú tanulsága, hogy a vidékünkön még mennyire nincs megoldva az akadálymentesítés. Gyanítom, ha Somorján ez a helyzet, akkor az ország más részein se lehet jobb, sőt – tekintetbe véve azt a tényt, hogy Pozsony és környéke mégiscsak Szlovákia leggazdagabb régiója, és hát Ausztria is csak pár lépésre van, ahonnan átszivároghatna ide is az a szemlélet, amely ott már elfogadott – csak rosszabb.
Vagy ez nem ilyen direkt?
Szóval, visszatérve a mondókám elejére, az még a legkevesebb, hogy mind a két helyre csak a hátsó bejáraton át tudtam bekerülni, de még így is le kellett küzdeni egy lépcsőt, ami segítség nélkül nem sikerült volna. És mikor végre bekerülsz a helyiségbe, azzal a problémával találod szembe magad, hogy az asztalhoz alig férsz hozzá a kerekesszékeddel.
Az ünnepség egyébként jól sikerült, a társaság is jó, a személyzet is készséges, igazán, nem ők tehetnek róla, hogy az étterem nincs felkészülve a kerekesszékes vendégek fogadására (vajon a tulajdonosoknak nem hiányzik az így kieső bevétel? Csak egyszer kellene megcsinálni, hogy aztán hozza a pénzt... Ezt azonban, úgy látszik, nem tanítják a vállalkozóképzőben, mert ez már haladó szint.) Aztán mikor rád tör a szükség, akkor derül ki, hogy az ajtókeret túlságosan szűk ahhoz, hogy bejuss rajta.
Hát, ezek az én tapasztalataim a somorjai vendéglátóiparral kapcsolatban.
                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Példaképek

Az ember életében fontosak a példaképek, mert inspirálnak bennünket, hogy kövessük a példájukat – elvégre ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Hatványozottan érvényes ez, ha az ember egyik pillanatról a másikra új élethelyzetbe kerül. Ezért szoktam én azt mondani, hogy elég egy pillanat, hogy valaki kerekesszékbe kerüljön – de, ha szerencsés vagy, sose jön el az a pillanat.
Térjünk azonban vissza a példaképekhez, merthogy róluk szerettem volna értekezni ebben a rövid szösszenetben – a példaképeimről.
Stephen Hawking neve senkinek sem lehet meglepetés, aki követi a pályafutásomat, már írtam róla, hogy a legjobbkor jelent meg – természetesen csak átvitt értelemben – az életemben. Amikor egy fiatalembernek inspirációra van szüksége, mert úgy érzi, hogy semmi se jön össze, de az ő példája mégis megadja a lökést, egy utolsó nekiveselkedésre... És mint a hollywoodi filmekben, ekkor következik a happy end. A SORS gyakran giccses forgatókönyveket ír.
Hawking nem az a tudós, aki elefántcsonttoronyban él. Még úgy se, hogy a világgal csak egy számítógép segítségével kommunikál, amelyet egyetlen működő testrészével – a kisujjával – irányít. Filmekben, show-műsorokban szerepel, könyveket ír, tudományt népszerűsít.
A címben azonban példaképekről beszéltem, többes számban. A másik példaképem Nick Vujicic, a szerb származású, Ausztráliában élő, négyvégtag-hiányos motivációs tréner. Őt alig egy évtizede ismertem meg Vujity Tvrtko riportfilmjéből. Ő is keresztülment nehéz időszakokon – tizenkét évesen öngyilkos akart lenni –, amíg eljutott odáig, hogy világszerte motivációs előadásokat tart, és teljes életet él.
Szóval ők az én példaképeim. Azonban rajtuk kívül is annyi csodálatos ember él, aki naponta megküzd a korlátaival, hogy mikor ezeket a sorokat írom, sorjáznak a fejemben a nevek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, hogy válasszon magának inspiráló példaképeket!
                                                                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kerek évfordulók

A sors úgy hozta, hogy idén a családban hárman is kerek születésnapot ünneplünk. Sorrendben: anyu a hetvenediket, sógorom a hatvanadikat, én pedig az ötvenediket.
Máskor kifejezetten rühellem a születésnapokat. Persze elsősorban a magamét. Mert nem szólnak semmiről, és ezért nem is jelentenek nekem semmit. Max, hogy egy újabb évet bírtam ki ezen a sártekén – mintha ez számítana valamit. Elég nihilista hozzáállás, nem?
Egy ennyire kerek születésnap azonban mégiscsak alkalmat ad vagy inkább felszólít rá, hogy számvetést készítsek. Mit is csináltál ez alatt az ötven év alatt, barátocskám, hogy elmondhasd, a létezésed nem csupán teher a világnak? Az ember ilyenkor dadogva keresi az érveket, hogy mégiscsak megírtam pár dolgot, köztük talán nem minden volt haszontalan – már csak a nagy számok törvénye alapján sem.
Aztán persze rátalálok a válaszra, és egy kicsit kihúzom magam. 2010 körül volt, mikor egy tavaszi napon Erika megkeresett, hogy lenne-e kedvem jegyzeteket írni egy most induló, sérült embereknek szóló lapba, a Carissimibe. Bevallom, ez az ajánlat, hogy a sérültek világából írjak, fordulópont volt az életemben. Addig eszembe se jutott, hogy fogyatékosként gondoljak magamra. Sőt, még a gondolatát is igyekeztem magamtól távol tartani, hiszen én „normális” vagyok, attól eltekintve, hogy pár dolgot nem tudok megcsinálni. Ez a megkeresés azonban arra ösztönzött, hogy átértékeljem az addigi hozzáállásomat, és merjem felvállalni a fogyatékosságaimat.
Azóta rendszeresen publikálok a Carissimiben, egy éven át írtam egy sorozatot a Felvidék.ma hírportálon, ahol főként a betegség utáni újrakezdéssel foglalkoztam. És most ez a blog, ahol a mindennapjaimat osztom meg az olvasókkal.
Szóval ezek önmagam elfogadásának a stációi...
                                                                                                                                       Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az én újévi fogadalmam

Pedig nem szokásom, hogy újév hajnalán fogadalmakat tegyek, hogy így meg úgy, eddig így volt, ezután viszont úgy lesz. És mindezt egy dátumhoz, az új év kezdetéhez kapcsolódva. Mondom, ez nem az én világom, és a tapasztalataim: túl hamar múlik a lelkesedés... És hát kinek hiányzik egy újabb kudarc?
Ezt a mostanit se nevezhetném a szó szoros értelmében újévi fogadalomnak, hiszen az új év első napján nem ezzel az elhatározással ébredtem. Az elhatározás csak később érlelődött meg bennem. Azonban, mivel csak pár hét telt el ebből az évből, mégis kinevezem újévi fogadalomnak.
Szóval, arról van szó, hogy elhatároztam, tökéletesítem az angoltudásomat. Jó, tudom, hogy már évek óta napirenden van nálam ez a kérdés, de az elhatározás komolyságát most az is jelzi, hogy már azt az online tanfolyamot is kiválasztottam, amely ebben a segítségemre lehetne. Még azt se mondhatom, hogy ez valami új elhatározás lenne, mert nem az. Jó húsz éve (inkább, harminc), amikor elkezdtem Pöstyénbe járni, hamar rájöttem, hogy idegennyelv-ismeret nélkül nem sokra megyek. Ugyanis minden második ember olyan nyelven beszélt, amelyet nem értettem, és ez frusztráló volt.
Azonban arra is hamar rájöttem, hogy a némettel, amelyet először kezdtem tanulni, nem sokra megyek. Hiába, hogy minden szegletből a Monarchia hangulata árad a városban és a fürdőszigeten, a vendégek többsége akkor is arab.
Ezért kezdtem el angolul tanulni, mert csak így tudtam velük kommunikálni. Meg is tanultam az alapokat, és még egy tanfolyamot is elvégeztem, hogy már megértettem őket, és ők is értettek engem, és jól elvoltunk egymással, de hát ez akkor is csak a kezdőszint.
Innen akarom most folytatni, hogy legalább a középszintet elérjem.
Ez tehát az én újévi fogadalmam...
                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Tőlük színesebb a világ

Cullen és Chris testvérek, tízévesek lehetnek. Cullen autista, Chris nem (hivatalos megjelöléssel: neurotipikus).
Igazi mai kiskamaszok, vidámak, bolondosak, játékosak, akik a terveikről beszélnek a videóban. Chris azt mondja, hogy ha felnő, lesz saját háza, ahová a testvérét is magával viszi. Cullen ehhez hozzáteszi, hogy az bizony jó lesz. De azért utazni is fognak, sokat, ő főleg Japánba vágyik.
Közben pedig csapkodnak a karjukkal, mint a madarak a szárnyukkal. Chris nevetve meséli, hogy Cullen így csapkod, mikor valami felzaklatja. Ezen aztán mind a ketten jóízűen nevetnek.
Ez csak egy azok közül az epizódok közül, amelyek a Special Books by Special Kids (magyarul talán: Különleges Könyvek, Különleges Gyerekekről) elnevezésű szervezet Facebook-oldalán találhatók. Itt a legkülönfélébb neurózissal diagnosztizált fiatalokról találhatók videók. A betegségek közt olyanok is vannak, amelyekről ezelőtt még csak nem is hallottam – habár lehet, hogy ezzel csak a saját tájékozatlanságomat árulom el.
Beszél itt Down-szindrómás fiatal a lányokhoz való viszonyáról, sérült gyerekét nevelő szülő arról, hogy mennyi mindent tanul naponta a gyerekétől, autista kisfiú, hogy az osztálytársai csúfolják... és még sokáig sorolhatnám.
A szervezetet 2016-ban hozta létre egy speciális nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó pedagógus abból az elgondolásból, hogy bemutassa a diákjait. Hogy mennyire különbözőek vagyunk, mégis ugyanolyanok.
Mert ezekben a videókban egyvalami mégis közös. Hogy mindnek pozitív a végkicsengése.
                                                                                                                 Sztakó Zsolt
A fényképen Christopher Ulmar, a szervezet létrehozója.

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es