Ma ünnepli névnapját: Vince, Artúr Holnap: Zelma, Rajmund

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

  • Home
  • Egy kripli naplójából

A klub, ahová járunk

A kapun felirat hirdeti, hogy a mögötte lévő udvarban van az egészségkárosodottak somorjai klubja. Igaz, az épületen még két másik klubbal is osztoznia kell – úgy, hogy hetente két nap a mienk. Igaz, ma éppen a hónap első keddje van, és a kétfelé osztódott klub másik feléé a klubház – és én innen tudom, hogy jó helyen vagyok, magyarok között.
Végül két nap múlva, csütörtökön ismerkedünk meg a klubtársakkal. Egyébként túlnyomó a nőuralom, a férfiakat fél kezemen megszámolhatom, és a többség inkább anyu korosztályát képviseli. Cserébe viszont sokat mesélnek Somorja múltjáról, és én csupa fül vagyok, mert mindez egy írónak értékes alapanyag. Zsuzsa, aki a legnagyobb mesélő, nem is mulasztja el, félig viccesen, félig komolyan, a lelkemre kötni, hogy meg ne írjam ezeket a történeteket, amíg ő él. Én pedig, félig komolyan, félig viccesen, ezt meg is ígérem neki.
Lassan megismerek minden tagot. Olyannyira, hogyha a városban találkozunk, messziről üdvözöljük egymást. Somorja emberléptékű város, és még ha akarnánk, akkor se kerülhetnénk el egymást hosszú ideig. Habár sokan járnak be a környékbeli falvakból is.
Április elején Erzsi, a klubvezető bemutatja a szervezet országos elnökét. Megállapodunk vele, hogy kellene valamit írnom a szervezetről a Carissimibe, hogy népszerűsítsem.
Szeretek a klubba járni – tagjai közül kerülnek ki az első somorjai ismerőseim. Ők avatnak be a város múltjába, és én azon veszem észre magam a történeteiket hallgatva, hogy sajnálom, hogy csak két éve költöztünk ide, nem pedig tíz, húsz, harminc éve, amikor még nem kezdődött el ez a robbanásszerű átalakulás.
Szóval, ez az a klub, ahová járunk. Most csak azért írtam róluk, mert a későbbiekben gyakran fognak felbukkanni a történeteimben.
                                                                                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ujjé, a Pomléban nagyszerű! II.

Az úton végig elkísérnek bennünket a vérpezsdítő dallamok, amelyek szinte kötelezőek, ha roma zenészek játszanak. Körülbelül a koncert felénél jöttünk el, de a Parno Graszt nevet megjegyzem, hogy alkalomadtán rákeressek a neten.
Anyuék még kilenc előtt eljöttek, az utolsó kisvonattal, mivel anyu a tavaly műtött lábával nem bírna ennyit gyalogolni. Tavaly háromszor feküdt kés alá, kicserélték a térdét és mind a két forgóját. Mint a sebész utólag bevallotta, ő még abban sem hitt, hogy anyu valaha járni fog.
Szóval, az történik, hogy ezek után Zsuzsáék vesznek a pártfogásukba. Ők azonban nem akarják megvárni a koncert végét és a tömeget, ezért már a szünet után elindulunk haza.
Merthogy tömeg most is van, és én külön büszke vagyok rá, hogy a napot megúsztam anélkül, hogy a kocsival valakinek a lábára gázoljak. Ugyanis már délután, mikor megérkeztünk, úgy kellett kerülgetnem az embereket. A helyzet pedig a későbbiekben csak fokozódott.
Olyannyira, hogy most már végképp csak lépésben tudok menni a kocsival. Közben persze még a kísérőimet is be kell várnom, akik őssomorjaiként lépten-nyomon összefutnak egy rég látott ismerőssel, akivel sürgős beszélnivalójuk van. Teljesen olyan érzés, mint mikor Erzsi nénivel megyek a városba, még a legrövidebb út is órákig tart.
A tömeg miatt a délutánt a színpadnál töltöttem, ahol helyi és vendég folklórcsoportok léptek fel. Biztosan jó volt a műsor, csak én nem hallottam belőle semmit, mert a hangosítás botrányos volt. Hiába is próbáltam meg közelebb menni a színpadhoz, azt pedig nem mertem megkockáztatni, hogy leereszkedjek a kocsival a színpad elé. Így aztán maradt a látvány.
A koncert előtt a zenészek azonban már nem bíztak semmit a véletlenre. Másfél órán át folyt a technika beállítása, hogy minden tökéletesen szóljon. Ezért is csúsztak egy órát a kezdéssel.
Mi pedig tízkor már eljöttünk… de ezzel kezdtem. Végül egy óra múlva értünk a városba.
                                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Ujjé, a Pomléban nagyszerű!

Próbálom a kocsi sebességét kísérőim tempójához igazítani. Ilyenkor, késő este a Pomléi út már kihalt, és egy kicsit ijesztő is, ahogy a sötétségből hirtelen kiváló alakok jönnek veled szembe.
Emlékszem, tavaly is így jöttünk haza apuval a Rómeó Vérzik koncertjéről. Akkor maximumra toltam a sebességet, és már akkor ott voltam a közlekedési lámpánál, amikor ő még csak félúton járt. Utólag azonban panaszkodott, hogy a nagy sötétben az orra hegyéig se látott.
Most tehát okulva ezen, lassabban megyek, a kocsi reflektorai megvilágítják az utat. A szemem sarkából egy nyestet pillantok meg, amelyik egy elhagyatott telken igyekszik eltűnni.
Mögöttem a két somorjai asszonyság, Erzsi és Zsuzsa fűszerezi kommentárjaival a máskor unalmas utat. Én persze mint afféle „gyüttment”, aki még két éve sem él Somorján, hegyezem a fülem, minden információra éhesen, amely segít eligazodni a somorjai társadalom viszonyaiban.
Mind a kettejüket a klubból ismerem, ahova anyuval február óta járunk, nem is titkoltan abból a célból, hogy ha már Somorjára vetett bennünket a sors, akkor már igyekezzünk itt is minél előbb ismerősöket, barátokat szerezni. Apu ezt nem érti, ő zárkózottabb típus, no és a férfiúi büszkesége is visszatartja attól, hogy „pletykálkodni” járjon a klubba.
Azonban visszatérve a mai napra, hogy miért vagyok a Pomléi úton ilyen késői órán két kísérőmmel, és hol vannak anyuék… nos, minderre a válasz igen egyszerű. Ma van a Pomlé fesztivál második és egyben utolsó napja, amely úgy hirdeti magát, hogy borok, ízek, hagyományok.
Még délután jöttünk ki. Anyuék a kisvonattal, amely fesztivál idején félóránként jár ki a Pomléba, a kisgyerekek és az öregek legnagyobb örömére. Mikor jöttem ki, magam is találkoztam egy járókeretet toló idős asszonnyal, aki csak félúton jött rá, hogy hosszú lesz az a másfél kilométer. Mikor mondom neki, hogy akkor mért nem ment vonattal, csak legyint.
                                                                                                                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A falu ünnepel III.

Ülök a két padsor közti folyosóra leállított kocsiban, és hallgatom a magyarországi vendéglelkész terjengős ünnepi prédikációját. Már megfigyeltem, hogy amilyen puritánok az evangélikusok templomai, annyira túlcifrázzák lelkészeik a szószékről prédikációikat. Úgy látszik, rokon szakma a mienk, őket is terjedelemre fizetik.
Elmondja, hogy Isten nem személyválogató (kivéve persze, ha migráncs vagy), és mindegy neki, hogy magyar vagy szlovák valaki. És nem véletlenül említettem a migránsokat, mivel a prédikáció nem nélkülözte az aktuálpolitikát se.
Az ok, amiért mégis élvezem a prédikációt, azok a történetek, amelyeket a missziós útjairól mesél, és ezekből a történetekből kibontakozik térségünk jelene. De csak annak, akinek van füle a hallgatásra. Mert sok embernél ez is szelektíven működik. Persze ez is egyfajta luxus, hogy csak azt halljuk meg, amit akarunk, ami számunkra kedvező. Elmondja például, hogy Kárpátalján milyen nagy a szegénység, nyomorognak az emberek. Egy faluban kis híján elmaradt az istentisztelet, mikor ott járt, mert az előénekes asszonynak templomba menet eltört a lába, és hát a gyülekezet lelkészének kellett őt saját kocsijával a 60 kilométerre lévő kórházba szállítania.
Amúgy az evangélikus templomba azelőtt viszonylag rendszeresen jártam, amíg Százdon laktunk, és Tibi bácsi is élt. Mióta Somorjára költöztünk, ha jól számolom, ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Azon a rámpán jöttem fel a lépcsőkön, amelyet akkor készítettek, amikor Vili bácsinak, az előző egyházi felügyelőnek levágták a lábát. Az utolsó éveiben őt is kocsiban tologatta a lánya.
Most a hívek gyülekezete ökumenikus istentiszteletre volt hivatalos, amelyet a katolikus plébános és a magyarországi vendéglelkész közösen celebrál.
Ebben a pillanatban azonban egy sugárzóan szép, fiatal nő, Szemerédi Bernadett művésznő lép az oltár elé, és az én lelkem máris a „Hallelujah” hullámain ringatózik. Gyönyörű hangját kiemeli, hogy mindenféle kíséret nélkül énekel.

***
A háromnapos ünnepségsorozatról, amelyet Százd fennállásának 755. évfordulójára tartottak, három tételben számoltam be. Remélem, hogy senkit se untattam, mert írás közben én jól szórakoztam. Jó volt visszagondolni azokra az augusztusi napokra.
                                                                                                                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A falu ünnepel II.

Rögtön az eleje rosszul kezdődött. A történész előadását olyan helyre szervezték, ahová csak traktorral tudtam volna feljutni. Ám, ahol a technika nem segít, ott még mindig játszik a nyers erő. Három markos legényatalpán kerekesszékestül együtt felkap, és én máris úszok a levegőben. Még az sem zavar, hogy a kocsi veszélyesen billeg alattam. Élvezem a látványt, hogy madártávlatból látom a falut.
Mivel az augusztus közepi esték már csípősek, és apun csak egy póló van, nyolc óra után hazamegyünk, miután ugyanazon az úton, amelyen feljutottam, le is jövök.
Pénteken szabadnap van. Szombaton reggeltől elkezdenek Százdra érkezni a délutáni fellépők és a vendégek. Az egészet a teraszról nézem végig, mivel a fogadásuk a valamikori parókián folyik, amely most többfunkciós épület. Befut a nővérem, majd megérkezik a húgom is a családjával. Készülődés a délutáni programokra.
Ezúttal az elektromos kocsival megyek, amely kipróbált, öreg harcostárs, még sose hagyott cserben… no de ne szaladjunk ennyire előre. Ugyanis még előttünk a délután teljes programja, amely a sportpályán felállított ideiglenes színpadon zajlik. Van itt továbbá a gyerekeknek kézművessátor. A kultúrház udvarán pedig sör, bor, lacikonyha, ahonnan a polgártársak a nap folyamán egyre felfokozottabb hangulatban kerülnek elő.
Olyannyira, hogy Koppány koncertje alatt a szervezők kénytelenek rászólni a társaságra, mert az átszűrődő nótaszó már a hangosítót is elnyomta.
A koncert végére egyébként megérkezett Koppány legnagyobb százdi rajongója is. Koppány rögvest meg is ígérte neki, hogy ha legközelebb eljön Százdra, elénekli A nézését meg a járását… című gigaslágert.
Ezután kezdődött a hajnalig tartó utcabál, amelynek én csak az elejét vártam meg, mert hát másnap ökumenikus istentiszteleten volt jelenésem.
Mikor azonban indulni akartam, a kocsi bedöglött. Hiába nyomkodtam egyre kétségbeesettebben a gombokat, nem tudtam bele életet lehelni. Végül Jani bácsi lépett akcióba, és hazáig tolta az alapvetően nem erre tervezett kocsit. Szerencsére nem lakunk messze a sportpályától. És mint ilyenkor lenni szokott, amint hazaértünk, rögtön beindult a motor.
                                                                                                                                                   Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A falu ünnepel I.

Valamikor tavasszal hallottam először, hogy valamiféle ünnepség lesz Százd első írásos említésének a 755. évfordulójára. És hogy miért a 755-re, miért nem a 750-re? Erre a válasz pofonegyszerű. Azért, amiért a millenniumi ünnepségek is 1896-ban voltak, nem pedig 1895-ben. Holott a történészek bebizonyították, hogy Árpád apánk igenis 895-ben jött be népével a Kárpát-medencébe. Csak hát az építkezésekkel nem készültek el határidőre. Akkora blama viszont nem történhetett, hogy a magyar állam a honfoglalás 1001. évfordulóját ünnepelje meg. Ezért hát összeült az Akadémia tiszteletre méltó testülete, és némi politikai nyomásra megváltoztatta a honfoglalás időpontját 896-ra. A meghívókon pedig csak a dátumot kellett kijavítani. Éljenek a kreatív politikusok!
Nekünk azonban nem voltak ilyen kiváló történészeink, akik történelmet hamisítottak volna a kedvünkért, így aztán maradt a 755.
Én mindenesetre már június végén létrehoztam egy eseményt a Facebookon az augusztusi ünnepségsorozatnak, ahova meghívtam minden barátomat és százdi lakost, aki csak az ismerőseim között volt. Arra gondoltam, hogy biztosan lesznek olyanok, akiknek hosszabb szervezést igényel, hogy el tudjanak jönni. A visszajelzések, az „érdekel”-ek, az „ott leszek”-ek érkeztek is szépen, végül sokan közülük mégse jöttek el.
Akadtak olyanok is, akik már a programok után érdeklődtek, de a szervezők csak egy tervezetet tudtak küldeni az érdeklődésemre, azt pedig mégse tehettem ki.
Időközben mi is visszajöttünk Somorjára, úgyhogy majd’ egy hónapra megszakadt minden közvetlen kapcsolatom az otthoni ügyekkel. Az volt az utolsó infóm, amit Zoli, a polgármester búcsúzóul mondott, hogy Koppány a Rómeóból biztosan jönni fog Százdra.
Arról meg már írtam ezen a blogon, hogy micsoda klímamenekültekként mentünk augusztus elején az átforrósodott somorjai lakásunkból a százdi családi házba. Akkor már csak másfél hét volt a 13-ai első napig.
Végre a rendezvény plakátja is megérkezett a notebook-ra, rajta a hivatalos programmal, amit feltöltöttem az esemény Facebook-oldalára. Sőt, még a Felvidék.ma Eseménynaptárába is feltettem a programot, hogy akit érdekel, az eljöhessen. Mivel a portáltól senki se tudott eljönni, így azt is vállaltam, hogy tudósításokat is írok az eseményekről.
                                                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

És most elmondom, hogy miért „kripli”

Talán ezzel kellett volna kezdenem az egészet. Mármint azzal, hogy megmagyarázom ennek a blognak a címét. Ugyanis a fülembe jutott, hogy sokan sértőnek találják azt a bizonyos „kripli” szócskát.
És mint az lenni szokott, most is a kívülállók vannak felháborodva a nevünkben azon, amit ők kívülállóként sértőnek találnak ránk nézve. Remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát!
Ugyanaz az irónia ez, amit Rostand így adott hősének, Cyranónak a szájába: „Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!”
Szóval: önirónia.
Abban is biztos vagyok, hogy a sorstársaim értik ezt az öniróniát. Tapasztalataim szerint ugyanis éppen ők, akiket az élet már előre-hátra, föl-le megpróbált, képesek magukat iróniával figyelni. Egyszerűen azért, mert ezt a helyzetet, amelyben nap mint nap élünk, nehéz mással, mint iróniával kezelni.
A másik út… nos, az járhatatlan.
Ezzel aztán le is zárhatnám a kérdést, mondván, hogy az ominózus kifejezés nem más, mint a szerző öniróniája. Csakhogy nekem egy másik indokom is van. Amikor Erikával eldöntöttük, hogy elindítom ezt a blogot, rögtön tudtam, hogy valami ütős cím kell, amelyre az emberek felkapják a fejüket. Mert azt az üzenetet, amelyet a blog közvetíteni akar a társadalom felé, fontosabbnak tartom annál, hogysem bizonyos félreérthető kifejezéseken tipródjak.
Aki meg félre akar érteni, az úgyis félreért.
Remélem, megértették.
                                                                                                                                                   Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Látogatás a táborban

Július elején rendezték az idei Martfesztet. Mi a pénteki napra voltunk hivatalosak Martosra, amely Százdtól alig egyórányi út. Kilenc után indultunk el, és tíz órakor már ott is voltunk.
Épp le akartunk parkolni a mezőn, amikor arra jött Pogány Erzsi, egy rég látott somorjai ismerősével, aki Martosra jött férjhez. Ő (mármint az ismerős) megengedte, hogy a házuk elé álljunk le az autóval, ami nagy könnyebbség volt, mivel így nem kellett még azzal is bajlódniuk, hogy a mező közepéről kitolják a kerekesszéket az útra.
Előző este Tankcsapda-buli volt, és így a táborlakók még csak ébredeztek, mikor megérkeztünk. Az Árgyélus-házban, amely a Feszty park közepén van, már folytak az előadások Széchenyi István életéről. Az Árgyélus-háznak nemcsak a neve mesei: gyönyörűen megmunkált gerendákból van összeállítva, aminek az az előnye is megvan, hogy a hőséget kint tartja, és bent kellemesen hűvös van. Pedig az ajtó percenként nyílik, ahogy újabbnál újabb érdeklődők érkeznek. Elég szépszámú a közönség, igaz, valamennyien az idősebb korosztályt képviseljük.
Újból nyílik az ajtó, Erika lép be, de nem szabad az előadót zavarni, majd a szünetben beszélgetünk. Elmondja, hogy a civil napra jött, merthogy az is ma van. Délután lesznek az előadások.
Előtte azonban újfent végig kell mennem azon a kővel kirakott úton, amely a lelket is kirázza belőlem. Tiszta szerencse, hogy a kocsi váza fémből van, és erős szerkezet, különben alattam esne szét. Az építők, úgy látszik, nem gondoltak rá, hogy kerekesszékes táborozók is jöhetnek.
A nap utolsó előadását, délután háromkor, a nagy sátorban hallgattuk meg. Erika figyelmeztetett, hogy az előadó Strédl Terézia lesz, aki a Carissiminek is munkatársa, de akire én még „Veronika válaszol”-ként emlékeztem a megboldogult Új Ifjúságból. Az 1980-as években próbált meg okos tanácsokat adni a szocialista ifjúság szerelmi bánatára.
Ez tehát annak a július eleji napnak a rövid krónikája.
Aztán másnap villámcsapásként ért a hír, hogy hajnalban egy 16 éves táborlakó lány meghalt.
Ez is az idei nyár emléke.
                                                                                                                                                      Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A hűséges olvasó

Jelentem, egy hűséges olvasóm biztosan van. Tudom én, persze, hogy több is van, mert ha máshol nem, a Facebookon megtisztelnek a visszajelzéseikkel, ami egy írónak pont olyan, mint egy szépasszonynak, ha bókokkal halmozzák el. Merthogy ők ketten a leggyarlóbb teremtmények a földön.
Mármint, az írók és a szépasszonyok. Ebben a sorrendben…
Szóval, azt eddig is tudtam, hogy akadnak olvasók, akik nem lapoznak tovább felháborodottan, hogy mi ez az inzultus az irodalom ellen, ha meglátják a nevemet.
Node, rendszeresen összefutni vele, amikor a várost járom, facet to face, és első kézből kapni a visszajelzéseket, az azért mégis kegyelmi állapot. Nekem pedig ebben van részem!
Merthogy találkozunk, és olyankor jókat beszélgetünk (ezt ő mondja, én csak megpróbálok okos képet vágni, hogy a hallgatásom mégiscsak bölcsességnek tűnjék). Bevallom azonban, hogy a hallgatásomnak más oka is van. Én ugyanis úgyse tudnék olyan jókat mondani, mint ő.
Rendszeres olvasója a Carissiminek, amibe én is rendszeresen írok. Elmondja, hogy minden számot az én cikkemnél kezd el olvasni, és ez bizony jólesik a hiúságomnak – lásd, amit az írókról és a szépasszonyokról mondtam ennek a szösszenetnek az elején.
Arra biztat, hogy minél többet írjak magamról, ugyanis kíváncsi a történetemre, meg különben is, ő azokat a könyveket szereti olvasni, amik megtörtént eseteket dolgoznak fel.
Hiába is mondanám neki, hogy az egyik portálon volt egy sorozatom, amiben a gyerekkoromat dolgoztam fel, tudom róla, hogy az internet nem érdekli, és csak nyomtatott betűt olvas.
A somorjai könyvtárnak állandó olvasója. A megismerkedésünk is úgy történt, hogy a könyvtárban volt író-olvasó találkozóm, amit a barátaim szerveztek nekem, mikor Somorjára költöztünk. Erről azonban már írtam, éppen a Carissimiben.
Mindez két évvel ezelőtt történt, és én azóta várom az újabb alkalmat, hogy összefussunk a városban.
Amint mondtam volt, a képernyőről olvasás azonban nem az ő műfaja, és így arról se fog értesülni, hogy ezt a szösszenetet róla írtam, hacsak valaki el nem mondja neki.

                                                                                                                                                   Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es