Ma ünnepli névnapját: Teréz Holnap: Gál

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Masinák

Józsi bácsi panaszkodik, hogy nem tud a triciklivel közlekedni, mivel forduláskor önkéntelenül a testsúlyát is áthelyezi... és felborul. Pedig a városban gyakran látni triciklin ülő embereket. Anyu is mondogatja, hogy talán neki is meg kellene próbálnia triciklin járni, mivel a rossz lába miatt nem szívesen vállalkozik hosszabb utakra, és így kimarad jó néhány közös programból, amikor hosszabb távokat kell megtenni.
Mikor először találkoztam ezzel a háromkerekű járgánnyal, az még otthon, Százdon volt – azelőtt csak a fagylaltosváltozatát ismertem a Keménykalap és krumpliorr című klasszikusból –, Ernő bácsi, a falu krónikása kezdte el használni a sztrókja után. Naponta többször is elhaladt a triciklijével a házunk előtt, néha meg is állt nálunk.
***
A parkban gyakran látok fiatalokat valami rollerhez hasonlatos eszközön közlekedni, amit azonban motor hajt, és a testsúlyuk áthelyezésével irányítanak. Figyelem, ahogy nagy rutinnal használják ezeket a furcsa járműveket... még a sebességet is tudják szabályozni. Ha előrebillentik az irányítókart, akkor előre mennek, ha hátra, akkor pedig hátrafelé. Utánanéztem, és kiderítettem, hogy az eszköz neve Segway.
Aztán pár hete láttam a neten egy videón, hogy hasonló elven már elektromos kerekesszéket is terveztek. A benne ülő előredől, és a kerekesszék előremegy, a keze pedig szabadon marad. Például hogy sportoljon, vagy egyéb tevékenységet végezzen. Szerintem zseniális ötlet.
Persze más olyan hasznos masinákat is felfedezhet az ember, ha kutat a neten, amelyek a rokkantak közlekedését segítik.
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Vissza a jelenbe

Az elmúlt hetekben Huang Puang, a béna szerzetes történeteiből szemezgettem. Most egy időre megválunk tőlük, mert a mi közép-európai valóságunk nem mindig kedvez a keleti bölcsességeknek.
Az elmúlt héten például a Facebook hírfolyamában került elém egy cikk, amely arról szólt, hogy az egyik kelet-szlovákiai település plébánosa megtiltotta egy Down-szindrómás fiatalnak, hogy a szentmisén ministráljon. Az indok pedig az volt, hogy Tonko a viselkedésével állítólag zavarta a híveket (például amikor a liturgia szerint a pap felszólítja a híveket, hogy a béke jeléül fogjanak kezet, Tonko ezt „túlságosan is komolyan” vette, és a szeretet egyéb megnyilvánulásait is zaklatásnak értelmezték egyesek).
Ha ezek után bárki azt hinné, hogy a fiatalember most kezdett el ministrálni, és a híveket netán ezért hökkentette meg ez a szokatlan viselkedés, annak gyorsan elárulom, hogy már 16 éve ministrál. Sőt, eddig a híveket se zavarta a viselkedése, és az előző plébános is azt mondta, hogy az ő idejében harmonikus volt az együttműködésük. Az egyik hívő megjegyezte: „Megtanultuk elfogadni, hogy ő ilyen.” A jelek szerint ez csak a plébános úrnak nem sikerült.
Közben pedig, mialatt ezen az eseten bosszankodom, eszembe jut egy pár hónapos hír, amely akkor bejárta a világsajtót. Tudniillik az, hogy a francia köztévé egy Down-szindrómás kislányt szerződtetett le időjárás-jelentőnek, akinek ez volt a gyerekkori álma. A hírhez videót is mellékeltek, amelyen munka közben volt látható. És valóban, semmiféle különbséget nem lehetett felfedezni egy profihoz képest. Legfeljebb annyit, hogy neki kedvesebb volt a mosolya.
Két hír, ellenkező előjellel. Lehet, hogy „csupán” ennyi a különbség Franciaország és Szlovákia között?
                                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Huang Puang meséje

A kolostor fiatal szerzetesei körbevették Huang Puangot, és kérlelték, hogy meséljen valamit. Ő pedig a következő példázatot mondta el nekik:
Két barát egy reggel Hüaj csi faluból elindult a közeli városba. Egyikük végig az utat kémlelte, mígnem társa unszolására elárulta, hogy éjszaka álmában ugyanezen az úton járt, és egy értékes dolgot talált az út porában. Ekkor azonban már fel is kiáltott, felemelt az út széléről egy csillogó ékkövet, és a tarisznyájába rejtette.
„Biztosan egy gazdag utazó járt erre, annak a diadémjából esett ki ez a gyémánt” – tette hozzá elégedetten.
Egy idő múlva a barátja is fürkészni kezdte az utat, hátha ő is talál valami értékeset, de csak egy rézpénzre lelt, ám azért eltette a tarisznyájába.
„Biztosan egy koldus járt erre, annak a tarisznyájából esett ki az alamizsnája” – jegyezte meg fitymálva az, aki az imént az ékkövet találta.
Ekkor azonban már a városba értek, és betértek az első útjukba eső ékszerész üzletébe, hogy megmutassák neki, amit találtak. Ám az ékszerész, miután megvizsgálta a csillogó ékkövet, megállapította, hogy az csak egy értéktelen üveggyöngy. A rézpénzről viszont, miután megtisztította a rárakódott piszoktól, kiderült, hogy aranyból van.
Ebből pedig az a tanulság, hogy sose higgyél a látszatnak, mert a csillogásról is kiderülhet, hogy talmi, az értéktelenről pedig egy kis tisztogatás után, hogy valójában értékes.
                                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Huang Puang a világ megváltoztatásáról

Egy zarándok kapaszkodott fel a völgyből a kolostorhoz. Huang Puang éppen a kolostor kapujában üldögélt, a tájban gyönyörködött, és meditált. A zarándok, meglátva őt, azonnal panaszkodni kezdett.
„A világ annyira gonosz, az emberek pedig teli vannak rosszindulattal és ármánnyal. Pletykálnak, és annak örülnek, ha másnak kellemetlenséget okozhatnak. Abban lelik örömüket, ha lerombolhatnak minden szépet és értékeset, és a sárba ránthatnak mindenkit, aki náluk jobb. Persze neked ezt hiába is mondom, szerzetes, te ezt nem értheted, hiszen itt élsz biztonságban, a kolostor falai között. Mit is sejthetnél te a világ gonoszságáról?”
Huang Puang hosszú ideig hallgatott, de végtére is megelégelte a semmire se jó szóáradatot, amivel az asszony csak a tehetetlen dühét akarta rázúdítani valakire, és így szólt.
„Jóasszony, mielőtt a világot akarnád megváltoztatni, kezdd el azzal, hogy magad változol meg, és máris ötven százalékkal jobb hely lesz a világ. A világtól csak azt kaphatod vissza, amit te is adsz neki. Ezért hát ne a világot hibáztasd, ha úgy érzed, méltánytalanság ért, hanem először magaddal csinálj számvetést.”                                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Huang Puang némasága

Huang Puanghoz egyik nap zarándok érkezett. Szertartásosan üdvözölték egymást, majd a zarándok letelepedett Huang Puang elé. Egyetlen szó se hangzott el köztük, és hosszú órákon át így ültek egymással szemben, szoborrá merevedve, némán, egymást figyelve. Egyszer aztán a zarándok felpattant a helyéről, mintha fontos dolga volna, illendőn elbúcsúzott, és ment tovább az útján.
A szerzetesek, akik tanúi voltak ennek a jelenetnek, igencsak elcsodálkoztak, és Huang Puang köré gyűltek, hogy magyarázza meg, miért nem szólt egyetlen szót se. A zarándok mégis elégedetten távozott, mintha bölcs tanácsokat kapott volna.
„Ti azt hiszitek, hogy ez a zarándok azért jött hozzám, hogy bölcs tanácsokat halljon tőlem? – kérdezte Huang Puang. – Ezzel csak saját felfuvalkodottságotokat ismeritek el, hogy a világ bölcsnek ismerjen benneteket. Pedig nektek nem bölcseknek kell lennetek, hanem szenteknek. Ahogy Isten se nagy, eget rengető szavakat, imádságot vár tőlünk, hanem csak egyszerű, hétköznapi megértést. Mert a szavakkal igenis ölni tudunk. Még mélyebbre lökhetjük azt, aki amúgy is elvesztette az önbizalmát. Aki talán csak egy jó szóra vágyik, de tőlünk nem kapja meg. Mert egy jó szóval éppúgy fel is emelhetünk, mint ahogy egy mosollyal jobbá tehetjük a napját. Sőt, gyakran még szavakra sincs szükség. Elég, ha odafigyelünk a másikra, és meghallgatjuk. Ezért hallgattam én az imént, hogy arra figyeljek, aki eljött hozzám, ne pedig a saját bölcsességemre.”
„De hát egyetlen szó se hangzott el köztetek” – vetette ellen egyikük.
Huang Puang nem válaszolt semmit, hanem maga alá húzta lábát, és lehunyta szemét. A többiek várakoztak még egy darabig, majd mikor Huang Puang semmi jelét nem adta annak, hogy megtöri a némaságot, magára hagyták.
                                                                                                               Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Egy történet arról, hogy Huang Puang együtt szállt a kék égen a madarakkal

Egy éjjel Huang Puangnak csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy a madarakkal együtt száll, és felülről tekint le a vidékre. Reggel boldogan ébredt, mert az a csodálatos érzés, amelyet álmában átélt, ébren is vele maradt, és rögvest hozzálátott, hogy elkészítse a szárnyakat úgy, ahogy az álmában látta.
A szerzetestársai nem értették, hogy mit dolgozik olyan lázasan, és hiába is faggatták, csak titokzatos mosoly volt a válasz. Rövidesen a falusiak között is elterjedt a híre, hogy az egyik szerzetes valamilyen furcsa szerkezetet készít, és sorra zarándokoltak el a kolostorba meglesni, hogy mi is lehet az.
Az emberek egy idő után azt kezdték pusmogni, hogy Huang Puang megbolondult, mivel nem értették, hogy mire fel a lázas tevékenység, őt pedig továbbra is hiába faggatták, ugyanaz a titokzatos mosoly volt a válasz, majd eltökélten dolgozott tovább.
Végül azonban csak elérkezett a nap, amikor Huang Puang a nagy munka végére ért, és a szerzetesek meglátták, hogy társuk hosszú hónapokon át szárnyakat épített. Mikor megkérdezték őt, hogy mégis minek neki azok a szárnyak, Huang Puang azt válaszolta, hogy szállni akar a kék égen. És elmesélte nekik az álmát.
„Ha már a lábaim bénák, akkor legalább a madarakkal akarok szállni.”
A többi szerzetes megpróbálta őt lebeszélni erről az őrültségről, hogy lezuhan, és halálra zúzza magát, de Huang Puang hajthatatlan maradt, és felkapaszkodott egy közelben álló, magas sziklára, hogy onnan rugaszkodjon el. Ekkorra már a falusiak is összecsődültek, és így ők is a tanúi voltak annak, hogy az, akit ők hónapokig bolondnak tartottak, magára csatolja a szárnyakat, és a madarakkal együtt repül a kék égen.
Mert a legfantasztikusabb álmaink is megvalósulhatnak, ha van bennünk hit és kitartás!
                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Huang Puang tanítása egy zarándoknak arról, hogy imádkozni nemcsak szavakkal lehet

Huang Puang egy nap a kolostor udvarán sütkérezett, mikor egy zarándok állt meg előtte. Az idegen hosszan nézte, végül megszólalt: „Tudom ám, hogy ki vagy te. Te vagy az a szerzetes, aki sose imádkozik.”
Huang Puang kinyitotta a szemét, majd így válaszolt. „Igazad van, én vagyok az a szerzetes, aki nem imádkozik. És erre meg is van az okom. Ugyanis annyi isten van, és én nem tudom, hogy melyikhez címezzem az imáimat, mert egyiket se akarom megbántani. Ez tehát a legfőbb oka annak, hogy nem imádkozok. Azonban, van egy másik okom is, ami legalább ennyire fontos…”
„Áruld el, hogy mi az a másik ok!” – kérlelte a zarándok Huang Puangot.
„A másik ok az, hogy a szavakkal túlságosan könnyen leplezik valódi szándékaikat az emberek, és túlságosan is sokan imádkoznak nap mint nap, akik csak azért mormolják el az imádság szavait, hogy a valódi, aljas szándékaikat leplezzék vele. Olyan ez, mint mikor a császári audiencián még a legnagyobb gazember is hízelegni kezd, és álarcot ölt, hogy minél jobb színben tüntesse fel magát. Ezért aztán isten is süketté vált arra, hogy meghallja az imádság szavait, mert mi, emberek túl sokat hazudtunk neki. Ellenben nagyon megjavult a látása, és meglátja, hogy mi rejtőzik a szívben. Így hát tudd meg, hogy isten előtt az a legkedvesebb imádság, ha tiszta szándékkal közeledsz embertársadhoz, szívedben jóindulattal.”
Ez volt Huang Puang tanítása, amelyet egy Szecsuánból érkezett zarándoknak adott.                                                                                                                                                                                                                      

                                                                                                                                                     Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Huang Puang tanítása a titkos világról, amely bennünk rejtezik

Huang Puang, a sánta szerzetes, aki a császár szolgálatában sebesült meg és élt nyomorékként, egy napon egy jámbor leányzóval találkozott, aki a nyomorék lába miatt sajnálkozott rajta, mondván, milyen rossz lehet neki, hogy egy szűk cellában kénytelen leélni az életét, ahonnan a bénasága miatt még csak ki se mozdulhat. Ez olyan, mintha életfogytig tartó rabságra vetették volna.
Ám a szerzetes ekképpen válaszolt neki.
„Sose sajnálkozzál rajtam, te leány, csak azért, mert a béna lábam miatt nekem olyan minden lépés, mint neked tízezer, és ne sajnálkozz rajtam, hogy egész nap csak a szűk cellámban gubbasztok, mert cserébe felfedeztem egy másik, titkos világot: előtte teljesen megfeledkeztem arról, hogy létezik ez a csodálatos világ, mert én is olyan voltam, amilyen te vagy most, hogy csak azt vettem észre, ami az orrom előtt volt. Pedig az élethez fantázia is kell.”    
Látva a leányzó értetlen tekintetét, Huang Puang megmagyarázta szavait.
„Ez a másik világ, amely a külső világnak, amiben élünk, az ellentéte, a lelkünkben van. Ellentéte azzal, hogy ez a világ nem olyan harsány, zajos, mint az a külső világ, amely körülvesz bennünket. Sőt, halk, ezért csak az veszi észre a létezését, aki figyel rá. Nem harsog bele a fülünkbe, ezért süketek vagyunk arra, amit mond, mert a szavait elnyomja a külvilág zaja, csábítása. Ám, ha csendben vagyunk, és odafigyelünk arra, amit a fülünkbe súg, akkor egy csodálatos világot fedezhetünk fel.”
Imigyen tanította Huang Puang a jámbor leányzót.
                                                                                                                                                                                                                                     Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Egy, két... átlagos nap

A szél fúj, hozza a hideget, amit az időjósok már jó előre beígértek a tévében, de azért ma még meleg van. Húsz fok körül lehet. Rajtam is csak egy póló van, mert az égen egy felhő sincs. Igaz, keresem a szélárnyékos helyeket, és végül a városháza tövében állapodok meg, ahol védve vagyok a széltől. Süttetem magam a nappal, kell a D-vitamin.
Nevezetes nap a mai. No, nem azért, amiért évtizedekig ünnepelték az április 4-ét, mert ezen a napon „szabadított” fel bennünket a dicső Vörös Hadsereg, karórákat zabrálva. Ez az április 4-e sokkal személyesebb ünnep, merthogy ma ünneplem fennállásom félévszázados jubileumát. Józsi bácsival azon poénkodunk, hogy én hoztam el a felszabadulást.
A délelőttöt azzal töltöttem, hogy az interneten köszöntem meg a szülinapi gratulációkat. Mikor tíz órakor kinyitottam a gépet, már ötvenen írtak az idővonalamra, és én mindenkinek igyekeztem megköszönni. Rögtön ebéd után kijöttem, hogy még egy utolsót szippantsak a jóból, mielőtt elromlik az idő.
***
Csütörtökön a klubban folytatódik az ünneplés, de előtte még betoppannak Ellusék, a százdi barátok. Nem maradnak sokáig, mivel az autóban várja őket a betegtárs – kezelésen voltak Pozsonyban.
Két órára a klubban vagyunk. Szerencsére nem esik az eső, mint egy hónapja, mikor anyut ünnepeltük. Velünk van Erzsi néni is, aki segít anyunak az előkészületekben.
Lassan érkeznek a klubtársak, és ahogy jönnek, úgy köszöntenek fel. Én pedig egy kicsit most is zavarban vagyok. Jóllehet a hivatalos felköszöntés csak ezután jön. Tortával, tűzijátékkal, meg mindennel, ami hozzátartozik...
Szóval, emlékezetes egy hét van mögöttem.
                                                                                                          Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es