Ma ünnepli névnapját: Vendel Holnap: Orsolya

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Mikulás

Az első képen Erzsi kis védence látható, amint megszeppenten ül a Mikulás ölében, és a világért se nézne föl az objektívbe, mert akkor sírni kellene, és ő hősiesen tartja magát. Szinte látom arcán a megkönnyebbülést, amikor Erzsi végül megszabadítja. Úgy látszik, ő nem ismeri a jóságos öregapó kifejezést. Vagy pedig mások az elképzelései a jóságos öregapókról.
Sok kisgyereknek hasonló az első találkozása a Mikulással. Épp ma olvastam egy visszaemlékezést, ahol bizony eltört a mécses az első találkozáskor, és azután már csak azt kívánta főhősünk, hogy többé ne találkozzon ezzel a kenderszakállú öreggel. Elég lesz neki, ha az ajándékait otthagyja az ablakba kitett, gondosan kitisztított cipőben. Nem tudom, hogy mi lett a vége, a Mikulás hajlott-e az alkura, vagy pedig mégis sikerült az öreget megszeretni – erről a szerző már nem írt.
Mindenesetre azon a délutánon a klubban is járt a Mikulás. Délután, ahogy jöttem, egy anyuka állt mellettem a kislányával a jelzőlámpánál, a zöldre várva. Mint később kiderült, ők is a klubba jöttek. Más gyerek még akkor nem is volt ott, anyu furcsállta is. Én azonban megnyugtattam, hogy mire a Mikulás megjön, addigra a gyerekek is itt lesznek. Elvégre ki látott már olyan csúfságot, hogy potyára hozza az ajándékait?
És lám, végszóra elkezdtek szállingózni a gyerekek, nemsokára pedig megérkezett személyesen, maga a Mikulás. Elmaradhatatlan kísérőjével, a krampusszal együtt, aki nem is olyan félelmetes, mint a maskarája, hisz egy nagy zsákban ő hozza az ajándékokat, mivel a Mikulás már igencsak öreg. Igaz, ott van nála a virgács is, amivel, mintegy jelképesen, megveregeti a jelenlévőket – miután a Mikulás kiosztotta az ajándékokat.
Ebben pedig egész filozófia van, hiszen ki az közülünk, aki kibírja, hogy egy évig csakis jó legyen?
                                                                                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Koszorúkészítés

Pár hét, és újra itt van karácsony. Szóval megint eltelt egy év. Észrevétlenül, csöndesen. Habár idén lettem 50, ami testvérek közt is fél évszázad, és egy ember életében határkő, hiszen már Dante is megírta, bár emlékezetem szerint ő a 40 évet jelölte meg mint az emberélet felét...

No de most még ott tartunk, hogy kezdődik az advent, a karácsonyra való felkészülés időszaka. Ennek a jegyében készíti Zsuzsa azokat az ajtóra akasztható koszorúkat, amelyek a néphit szerint szerencsét hoznak a bent lakókra, a gonoszt pedig kívül tartják. Ma pedig még a klubba is behozza a koszorúkészítéshez szükséges kellékeket, és mindenkit megfenyeget, hogy senkinek se csinál koszorút. Aki akar, csináljon magának. Ő majd megmutatja, hogyan kell.

Anyura hat először a fenyegetés, és leül az asztalhoz. Ő nemcsak nekünk, hanem az egész családnak készíti a koszorúkat. Anyu lelkesedése lassan átragad másokra is, és csatlakoznak ők is. A társaság két részre szakad: a koszorúkészítőkre és a többiekre. Mondanom se kell, hogy én a többiekhez tartozom, mivel a kézügyességem hagy még kívánnivalót (haha, most nagyon vicces voltam).

Klikkekre szakad a társaság. Időnként egy-egy beszédfoszlány jut el hozzám, amiből próbálom kideríteni, hogy miről folyik a szó. Margit és Józsi bácsi viccekkel szórakoztatják egymást. Editke kint van az udvaron, de még szem előtt, hogy Aranka lássa.

A legnagyobb zsivaj azonban a koszorúkészítők asztalától hallatszik. Tisztára, mint az óvodában. Idős emberek visszaváltoznak gyerekké. Nagyban folyik a koszorúk gyártása. Az alapanyag azonban fogyóban. Megállapodnak, hogy csütörtökön folytatják.

Veszem a kabátomat. Mire elindulunk hazafelé, már erősen szürkül. 

                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Apokrif levelek III.

Extázis
Ilyenkor remegés vonaglott végig a testén, és képtelen volt felügyelni a mozdulatait, ezért volt hát szüksége tanítványainak a vigyázására, hogy se másban, se magában ne tegyen kárt. Ekkor odalépett hozzá az egyik tanítványa, és súgott a fülébe valamit, miközben feléjük mutatott. János ekkor abba az irányba nézett, ahová a tanítvány mutatott, ahol ők álltak, majd lassan kinyújtotta a karját, és az írástudók csoportjára mutatott, akik a többiektől elkülönülve álltak, és díszes öltözetükről voltak felismerhetők:

Kifakadás
„Mérges kígyóknak fajzatai, kicsoda figyelmeztetett titeket, hogy bánjátok meg bűneiteket, mert közelít Isten haragja? Hiába mondjátok, ti képmutatók, hogy Ábrahám fiai vagyunk mi, mert bizony mondom nektek, Isten ezekből a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak!” Messze hangzó, érces hangja volt, amit most még megedzett a szent hevület. A megdöbbent tömeg arra tekintett, amerre János mutatott, és az írástudók a nép tekintete előtt, megszégyenülten távoztak.

A keresztelkedés
A nap már a horizontra hágott, amikor rájuk került a sor. János olyan volt, amilyennek az ember a prófétákat elképzelte.
A külseje teljesen elvadult volt, durva, teveszőr ruhát viselt, amelyet háncskötéllel fogott össze, a szeme pedig úgy csillogott, mintha örökös lázban égne. Azt beszélték róla, hogy évekig élt a hegyekben egy barlangban, és a szent iratok tanulmányozásával készült fel a prófétaságra. Csak ezután ereszkedett le Júdea falvaiba és városaiba, hirdetni az embereknek, hogy térjenek meg, és a megtérés jeleként vízzel keresztelte meg őket.

A jel
„Én vízzel keresztellek meg titeket, de aki utánam jön, ő majd lélekkel keresztel meg titeket”. János most magához intette őt, és az ő szíve egyszerre hevesebben kezdett el dobogni, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkát, és csak állt ott megbűvölten, mire egy kéz hátulról megtaszította, hogy most már induljon.
Mindvégig magán érezte János tekintetét, amitől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha csupaszon kellene a tömeg előtt elhaladnia. Belépett a folyóba, és János kezét rátéve imádkozni kezdett egy számára érthetetlen nyelven. Lenyomta a víz alá, és mikor újfent felbukkant, egy csodálatos jelenségnek volt a tanúja.

Mennyei szózat
Ahogy feltekintett az égre, egyszerre eltakarodtak onnan a felhők, amelyek idáig árnyékot vetettek a földre, mindeközben pedig szózat hangzott fel az égből: „Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!” Az első pillanatban nem tudta mire vélni a hangot, de János tekintetét látva, lassan fény gyúlt a lelkében. Körülnézett, vajon más tanúja is volt a látomásnak?
A tömeg azonban csak azt látta, hogy János megöleli őt, és felujjongott, mert ez azt jelentette, hogy János a tanítványává fogadta.
                                                                                                                                                                                                                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Apokrif levelek II.

Indulás
Az ég alja még alig pirkadt, egy hajszálvékony csík jelezte, hogy pár óra múlva az éjszaka átengedi birodalmát a nappalnak. Az éjszaka lehűlt levegő még mindig csípős volt, de a kis csapat már a Jordán felé tartott. Időben el kellett indulniuk, mert jókora út állt még előttük. Főleg fiatalok voltak, akiket fellelkesített János prédikációja Isten országáról, és most mentek, hogy megkeresztelkedjenek.

A kegyesekről
Voltak köztük öregek is, kegyesek, akik egész életükben Isten országának az eljöttét várták, és János szavai újult reménnyel töltötték el őket, hogy talán még megélik a prófécia beteljesülését. A csapatban ott ment ő is, akire olyan hatással voltak János szavai, hogy azóta másra se tudott gondolni. Leginkább ezek a szavak foglalkoztatták: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”
Vajon kiről beszélt János? Hogyha nem ő az, akkor ki? Ki lesz az, aki beteljesít minden eddigi próféciát, és megváltja népét szenvedéseiből, amiket bűneivel idézett magára?

Isten országának a titkairól
Ő az, akinek a nevében János bűneinek a megvallására szólítja a népet, és a nép tódul hozzá, mert „...kivágják a rossz gyümölcsöt termő fát, és tűzre vetik, ahol olthatatlan tűzzel megemésztetik...”. Útközben találkoztak más csoportokkal is, amelyek ugyanúgy Jánoshoz igyekeztek, mint ők. Némelyek közülük már egy egész napja úton voltak, hogy János megkeresztelje őket.

Egész Júdea útra kelt...
Júdea egész népe útra kelt, még az írástudók is eljöttek Jeruzsálemből, akik félték Isten haragját. Voltak az úton teljes karavánok is, amelyekkel egész falvak keltek útra Galileából vagy egyenesen Szamariából, annyira nagy volt a népben a megváltás utáni vágy! A férfiak kötőféken vezették az öszvéreket, amelyeken a család összes vagyona volt, míg a nagyobbacska gyerekek a kecskéket terelték, az asszonyok pedig a még járni nem tudó kisdedeket vitték karjukon.

A Jordán partján
Ahogy közeledtek a Jordánhoz, úgy lett a táj mind élénkebb zöld, és a vidék kopárságát már ligetek is tarkították. Aztán egyszer csak megérkeztek a folyóhoz. János a segítőivel a folyó közepén állt, és keresztelte azokat, akik megbánták eddigi bűnös életüket, és új, Istennek tetsző életre vágyakoztak. A keresztelés pedig így ment végbe: János kiválasztott valakit a tömegből, magához intette, majd kezét rátéve, arcát az ég felé fordítva imádkozott, és a víz alá nyomta őt. Segítők pedig azért voltak mellette, nehogy valaki túl sokáig legyen a víz alatt, mert János időnként extázisba esett.
                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Apokrif levelek I.

A pusztába kiáltott szó...
„Én vagyok a pusztába kiáltott szó, amelyről a próféta jövendölt! Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek ösvényeit, mert hamarosan jön utánam valaki, és ő olthatatlan tűzre veti a bűnösöket, kiirtja a búza közül a polyvát, hogy az Úr kenyere egészséges legyen, és tápláló! Jöjjetek hát hozzám, bánjátok meg bűneiteket, és én megkeresztellek titeket.” János szavai elhaltak, és ő körülhordozta a tömegen szilaj tekintetét, amelyben a prófétaság tüze lángolt. Senki nem volt a tömegben, még a legelvetemültebbek közül sem, aki ne hitte volna, hogy János a szívekbe lát, és meglátja ott a gonoszságot, bármennyire titkolják is azt.

A prófétaságról
Illés óta nem támadt próféta Izráelből, és a nép már kezdte azt hinni, hogy Isten elhagyta az Ő választott népét, amikor János elkezdte Júdea falvait és városait járni, és szenvedélyesen hirdette, hogy közeleg az Ő országa, és térjenek meg bűneikből, és a megtérés jeléül vízzel keresztelte meg őket. A nép tódult hozzá, ahol csak megjelent, Jeruzsálemtől a legeldugottabb faluig. Az asszonyok félretolták a tűzhelyen a félig kész étket, a férfiak odahagyták munkájukat, és siettek a piactérre, hogy meghallgassák Jánost. A gyerekek pedig csapatokba verődve, Istent dicsőítő himnuszokat énekelve követték őt mindenhova.

János szava
A tömegben ott állt ő is. A ház tetejéről, ahol éppen dolgozott, még jókor észrevette a falu felé közeledő Jánost, és félbehagyta a munkát, hiába fenyegetőzött a gazda, hogy nem fizeti ki az aznapi bérét. Ha azt hitte, hogy a piactéren majd ő lesz az első, csalódnia kellett, mert ott már voltak olyanok, akik láthatólag nem a faluról falura járó árusok portékái közt bámészkodtak, hanem arcukról leolvasható volt a várakozás feszültsége. Az árusok is csomagoltak, talán megsejtették, hogy fontosabb dolgokról lesz itt most szó, mint az ő kelméik, edényeik, szerszámaik:
„Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek – szólalt meg ismét János. Tekintetével mintha igézni akarná a tömeget –, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A kútnál

Ahhoz képest, hogy más években november elején már havazik, igazán jó az idő, még a nap is süt. Ezt az embereken is látni, a merészebbek szinte még a kora őszt idézően öltöznek. Szeretek itt a parkban üldögélni, a díszkút szomszédságában, amelynek a káváján minden kisgyerek, aki erre jár, okvetlenül körbemegy, legalább egyszer.
A kútról még azt is beszélik, hogy a közeli városházával egy alagúttal van összekötve, amelyet a képviselő urak vészkijáratnak használtak, ha már olyan nagy volt a felháborodás, hogy a főbejáraton nem távozhattak.
A kutat 1992-ben fedezték fel és állították helyre, s azóta igazi kultuszhellyé vált, Somorja egyik jelképévé.
Szóval itt üldögélek, élvezem a novemberi napsütést, és nézem a körülöttem zajló eseményeket, mert azok mindig vannak. Rég nem látott ismerősök futnak össze s váltanak pár mondatot, majd, mielőtt elválnak, még abban állapodnak meg, hogy jó lenne összejönni egy kávéra. Nem tudni, hogy ez kívánság vagy pedig terv...
Egy két bottal járó néni jön a városháza felől, akit egy fiatal nő kísér. A nénit látásból ismerem, már többször találkoztam vele. Most megáll mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy a táskájában keresgél, amelyet a fiatal nő ad oda neki. Végül egy papírpénzt vesz ki, és próbál a kezembe adni. Zavarban vagyok, próbálok tiltakozni, de ő végül a markomba nyomja a pénzt, s már mennek tovább.
Annyira szürreális az élmény, hogy el kell telnie egy percnek, amíg magamhoz térek. Utoljára húsz évvel ezelőtt Pöstyénben éltem át hasonlót, amikor az arab vendégek jótékonykodásának voltam a céltáblája. Akkor már tudtam annyit az iszlám előírásairól, hogy ez a hívek kötelessége, hogy naponta alamizsnát adjanak a szegényeknek, és ha visszautasítanám, azt ők sértésnek vennék... Úgyhogy merő gyávaságból elfogadtam a pénzt.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az olvasás dicsérete

Mióta megtanultam olvasni, falom a könyveket. Az első, amelyet elolvastam, a János vitéz volt. A pesti rokonok hozták, és én azon frissiben el is olvastam. Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött a szavak játéka, és talán akkor határoztam el, hogy ha megnövök, én is fogok ilyet írni.
Aztán jött a rejtélyes betegség, a két hét kóma, amely törölte a programot, és újra kellett írni. Magyarán: elfelejtettem mindent, amit addig tanultam, és nulláról kellett az egészet kezdenem. Erről azonban másutt már írtam, és most nem szeretnék az ismétlés bűnébe esni (íróként a legnagyobb bűnnek tartom, amelyet szerző elkövethet a szegény, mit sem sejtő olvasóval szemben, ezért hát csak csínján tessen vele élni!).
No de térjünk a tárgyra, mert nem temetni, hanem dicsőíteni akarom a Gutenberg-galaxist. Ahogy a testünknek szüksége van a mozgásra, hogy el ne tunyuljon, meg ne hízzunk, ugyanez vonatkozik az agyunkra is. Állandóan foglalkoztatnunk kell azokat az idegpályákat, melyek a gondolkodásért felelősek, hogy az agyunk le ne kapcsolja őket mint feleslegeseket. Nem kell senkinek sem bizonygatnom, hogy napjaink nagy problémája az elbutulás. Ez is annak a következménye, hogy egyre inkább a bennünket körülvevő kütyükre támaszkodunk ahelyett, hogy a fejünket használnánk.
Tespedünk a tévé előtt, bambán bámulunk ki a fejünkből, és eszünkben sincs elgondolkozni azon, mennyi hülyeséggel etetnek bennünket.
Tessék tehát olvasni!
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Krizantémok

Október 18-án még megvártuk a színházi előadást a városi művelődési központban, és csak a rákövetkező napon indultunk haza, Százdra. Ugyanis évek óta lemaradunk a somorjai színházi évad kezdetéről, mivel éppen ilyenkor szoktunk Százdon lenni, rendbe tenni a sírokat, a közelgő halottak napjára.
Idén azonban változtattunk ezen, és megvártuk a kassaiak előadását, amelyen egyébként remekül szórakoztunk, de erről másutt már írtam.
Csütörtökön tehát elindultunk Százdra, hogy a következő két héten anyuék a temetőket járják, ahol az elhunyt családtagok nyugszanak.
Még az előző héten a szomszédasszony üzenetben elküldött egy képet, amelyet egy reggel buszra várakozás közben készített az udvarban pompázó krizantémokról; anyu még tavasszal ültette őket. Valóban sikerült elkapnia a tökéletes pillanatot, a fény és árnyék csodálatos harmóniáját!
Százdon már egész nap fűteni kell, pedig a somorjai lakásban csak néha kapcsoljuk be a radiátorokat. Ennyi előnye van a tetőablaknak, amelyen keresztül nyáron akadálytalanul özönlik be a kinti hőség. Télen viszont elég egy kis napsütés, hogy üvegházban érezzük magunkat.
Amikor kiszállok az autóból, először is megcsodálom a sárga minden árnyalatába öltözött Mordát, amely még mindig az otthont jelenti és fogja is jelenteni a számomra. Az oldalában ott áll a kis templom, melyet én csak ékszerdoboznak becézek, mivel valódi kincseket őriz. Mellette van a holtak nyugalmát őrző temető. Sok temetőt láttam már, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy kevés méltóbb helyet láttam, ahol a halottak a feltámadást várják, mikor Gabriel arkangyal a harsonájába fúj.
Amikor ezeket a sorokat írom, október utolsó szombatja van. Kint szomorkodik az ősz. Holnap óraátállítás.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A könyvtárban

A közlekedési lámpánál találkozunk apuval, és megyünk a könyvtárba, ahol ötkor kezdődik a közönségtalálkozó Farkas Ottó íróval, a Medvesalja krónikásával. Farkas Ottóval évek óta ismerjük egymást a Face-ról, amikor egy könyvemet akartam magánkiadásban megjelentetni, és ő adott tanácsokat.
Ottó mégis csak az egyik oka annak, hogy most a könyvtárba tartunk. A másik ok Erzsi, az est szervezője és moderátora egyben. Mindig öröm vele találkozni. Így tehát kettő az egyben ez az est, mert Ottó érdekes történeteit élvezet hallgatni, ahogy arról beszél, hogy érdemes a vidéki polgármesterekkel jóban lenni, mert ők tudják, hogy a falujukban kik azok a jó beszélőkével megáldott öregek, akik még őriznek olyan történeteket, amelyek velük együtt szállnának a sírba, ha ő nem volna. De van, és megosztja velünk ezeket a történeteket!
A beszélgetés előtt még dedikálja nekem legújabb könyvét. A kötetet olvasgatva rádöbbenünk, hogy milyen fontos munkát vállalt magára azzal, hogy megmenti ezeket a történeteket, melyekből aztán egy közösség története kerekedik ki.
A hivatalos program után pedig Erzsivel beszélgettünk, aki szokásához híven most is szervezett. Folyton intézkedett, leszerelte az akadékoskodókat, üdvözölte az ismerősöket, és én rájöttem, hogy ha nyugodtan akarunk beszélgetni, az nem most lesz.
Októberben már korán leszáll a sötétség, és én bekapcsoltam a kocsin a fényszórókat, úgy mentünk haza.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es