Ma ünnepli névnapját: Árpád, Árpádina Holnap: Gabriella

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

A könyvek varázsa

Miután újra megtanultam olvasni, először csak a jó öreg elsős könyvemből olvastam mondókákat, versikéket, rövidebb meséket, de már ez is nap mint nap újabb sikerélményeket jelentett. Amikor kibetűztem egy újabb szót, és összeállt az értelmes mondat – hát az katartikus érzés volt.
Az agyam úgy szívta magába az újból felfedezett ismereteket (mivel ezeknek jórészt már a betegség előtt is birtokában voltam, csak hát a kóma lenullázta az agyamat), mint a szivacs a vizet.
Aztán a mesék és mondókák után felfedeztem a gyermek- és ifjúsági irodalmat a Delfin Könyvek formájában, amely a Móra Kiadó sorozata volt. Az első delfines könyv, amelyet elolvastam, Búvár Kund története volt, aki Pozsonynál meglékelte a Magyarországra törő német császár hajóit.
Ezek a könyvek bevezettek egy elvarázsolt birodalomba, amely korlátlan és szabad volt, hiszen a fantáziámra hagyatkozhattam. Merthogy együtt építgethettem ezt a birodalmat azokkal a szerzőkkel, akiknek a könyveit épp olvastam – és ez így csodálatos játék is volt. Ekkor fedeztem fel, hogy a fantázia csodás adomány, amelynek a segítségével sok mindent pótolhatok, amit az élet megtagadott tőlem.
Utána már nem volt megállás, faltam a könyveket, és ha a családból valaki Magyarországra ment, mindig ott volt a kívánságlistán, hogy milyen könyvet hozzon. De a magyarországi rokonok is tudták, hogy ha hozzánk jönnek, és örömet akarnak szerezni nekem, akkor könyvvel biztosra mehetnek.
Azonban nekem még egy problémát is meg kellett oldanom. Mivel a delfines könyvek puha fedelűek voltak, könnyen becsukódtak, ezért tartani kellett őket, hogy nyitva maradjanak. Ezt úgy oldottam meg, hogy a bal kezemet ráhelyeztem a könyvre, és így fogtam le a könyv bal oldalát, a jobb kezemmel pedig, amelyik jobban funkcionált, a könyv jobb oldalát tartottam, valamint lapoztam.
Karl May (vagy ahogy akkoriban mondták, May Károly) indiános könyveit szerettem a leginkább olvasni. Így lettek a közeli ismerőseim Winnetou és Old Shatterhand, a prémvadászok, aranyásók, sápadtarcúak és rézbőrűek. Évekkel később tudtam meg, hogy Old Shatterhand alakját Karl May Xantus Jánosról mintázta, és roppant büszke voltam, hogy gyerekkori hősöm tulajdonképpen magyar ember.
Még sorolhatnám a könyvcímeket és az írók nevét, akik gyerekként meséikkel elringattak… és igen, tanítottak is a történeteikkel.
Bátran mondhatom, hogy az ő könyveik voltak az én tankönyveim, minden író a mesterem volt, a szerkesztők pedig, akik magyarázó jegyzetekkel látták el a könyveiket, voltak az én tanáraim.
Nem a legrosszabb iskola.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Hogyan születik az író?

Az olvasás után megpróbálkozom az írással is, ahogyan a többiektől látom. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz az, ha mindazt leírom, ami a fejemben van, mivelhogy a beszédem érthetetlen, csak artikulálatlan hangokat tudok kiadni, amelyek nagy nehezen összeállnak szótagokká.Az olvasás után megpróbálkozom az írással is, ahogyan a többiektől látom. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz az, ha mindazt leírom, ami a fejemben van, mivelhogy a beszédem érthetetlen, csak artikulálatlan hangokat tudok kiadni, amelyek nagy nehezen összeállnak szótagokká.Egyedül anyuval tudom magamat megértetni, vele is csak azért, mert ő „olvas a gondolataimban”.Kezdetben csak nyomtatott betűkkel írok, de az első időben így is csak olvashatatlan krikszkraksz sikeredik. A kitartó gyakorlás azonban meghozza az eredményét, és a krikszkrakszok egyre jobban kezdenek hasonlítani a könyvben látott betűkre.Babits Mihály, mikor előrehaladott gégerákja miatt már nem tudott beszélni, családjával az elhíresült beszélgetőfüzeteken keresztül értekezett, amelyeket ma irodalmi relikviaként őriznek. Nos, nem valószínű, hogy az én „beszélgetőfüzeteim” valaha is ilyen irodalomtörténeti jelentőséget kapjanak, de én is így értekeztem a családom tagjaival, amikor még nem tudtam artikulálni a szavakat. Főleg a hosszabb mondanivalómat írtam le a cédulákra (mert én nem füzetet használtam, hanem letéphető cédulákat).Bármennyire nehézkes volt is így a „társalgás”, arra mégis jó gyakorlat volt, hogy megtanuljam a mondanivalómat érthetően, világosan megfogalmazni. Mert egy idő után, ha már előttem volt az üres papír, és hát írni is tudtam, késztetést éreztem rá, hogy ezt az üres lapot teleírjam (ma is így vagyok ezzel, hogyha valami üres felületet látok magam előtt, amire írni lehet, akkor azt kényszeresen tele akarom írni – azt hiszem, ezt hívják grafomániának). Azonban azt, hogy könyvből másoljak, és így gyakoroljam az írást, unalmasnak találtam, ezért aztán azokat a gondolatokat kezdtem lejegyezni, amelyek ott voltak a fejemben. Csakhogy akkor ezeket a gondolatokat meg is kell fogalmazni; úgy, ahogy azokban a könyvekben voltak, amelyeket olvastam.Merthogy az ember fejében csaponganak a gondolatok, ide-oda ugrálnak, az írás pedig fegyelmezettséget követel, hogy az alany meg az állítmány azért köszönőviszonyban legyenek egymással. Hogy rajtunk kívül az olvasó is értse, mire gondolunk.Én például arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kedves könyveimet folytatnám, amit már fejben régen megtettem, nem eresztve el a kedvenc hőseim kezét, újabb kalandokat találva ki nekik. És hát mik voltak az én kedvenc könyveim akkoriban, ha nem Karl May indiántörténetei?Máig emlékszem arra a boldogságra, amikor megszületett az első kis történet, az első versike, amely még rímelt is.Hát, valahogy így születik az írópalánta.                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A focimeccs

Focizunk. Engem mindig a kapuba állítanak. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán a kapuban a helyem, mondván, örüljek neki, hogy egyáltalán bevesznek a csapatba.
Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig ne adj’ Isten eltalál a labda, hát az kész KO!
Lelkesen vetődöm, ha jön felém a labda, ahogy azt a nagyoktól látom a tévében. Igaz, a kapuk inkább jelképesek, a földre hajított felsők jelképezik a kapufát. Én mégis halálos komolyan veszem a feladatomat.
Most éppen az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok. Talán ezért is van, hogy az átlagnál nagyobb a megfelelési kényszer bennem, hogy gondolkodás nélkül nekimegyek a nagyfiúknak, ha úgy érzem, hogy sérelem ért.
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül összeesek. Az eszméletemet csak pár pillanatra vesztem el, de utána olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, rövidre zárva a vitát, és elindul velem a patak felé, hogy átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.
                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Roham

Megállíthatatlanul forgok a saját tengelyem körül, pontosabban nem is én forgok, hanem egy külső erő forgat, pörget. Olyan érzés, mintha körhintán ülnék. Habár, nem szeretek körhintára ülni, mert utána mindig rosszul vagyok.
...
Amióta egyszer a vidámparkban voltunk, iskolai kirándulás, a szülők is elkísérnek. Szuper nap volt… A dodzsemet például kifejezetten bírtam, kész ámokfutást vittem vele véghez. Szándékosan nekivezettem a többinek. Természetesen azokat pécéztem ki, amelyekben lányok ülnek, és tutira megyek, mert a kiscsajok ilyenkor mindig felsikítanak. A felnőtt kísérők pedig, akik mellettük ülnek, szúrós szemekkel néznek. Van, aki az öklét is rázza, hogy milyen neveletlen kölyök vagyok. Én azonban roppantmód élvezem a szitut...
Csak a körhintára nem kellett volna felülni, mert utána visszaköszönt az ebéd. Azóta nem lehet felvarázsolni, pedig a búcsúban mindig a körhinta a legnagyobb attrakció, a gyerekek tolonganak körülötte, de engem hidegen hagy.
….
Most azonban nem vagyok rosszul, hanem egyfajta önkívületi állapotban pörgök, forgok az előszobában. Mint a dervisek, akik addig járják önkívületben a táncukat, amíg nem egyesülnek Istennel. Csakhogy nálam ez nem misztikus élmény, hanem nagyon is valóságos roham.
Éppen fürdőbe készül a család, ezért aztán eleinte nem is veszik észre, hogy mit csinálok, és később, mikor észreveszik, akkor is azt hiszik, hogy csak hülyéskedek. Apu rám is szól, hogy hagyjam abba, mire azt válaszolom, hogy nem tudom abbahagyni.
Apu megismétli, hogy ne hülyéskedjek, de anyu már sejti, hogy baj van – gyorsan autóba, és irány az ügyelet. A roham azonban, amilyen hirtelen jött, el is múlik, és mire beérünk az ügyeletre, már csak egy kis fejfájás marad hátra. Aztán azon a nyáron még párszor eljátssza ez az alattomos betegség ezt a játékot.
Mindig orvul, a semmiből törnek rám a rohamok, de amikorra eljutunk az orvoshoz, már nyoma sem marad. Így aztán senki se akarja elhinni, hogy egy pirospozsgás, napbarnított gyerek, aki láthatólag majd kicsattan az egészségtől, beteg legyen. Az orvosok minimum hisztérikának nézik anyut, mikor azt bizonygatja nekik, hogy ennek a gyereknek valami baja van. Végül, hogy megnyugtassák, erősítő injekciót írnak fel.
Ennek ellenére én azon a nyáron egyre fáradékonyabb kezdek lenni…
                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kivizsgálás

Anyu falfehér arccal ül a folyosón a padon, és hallgatja a szívet tépő sikítást, amely a vizsgálóból hallatszik, hogy zeng tőle a folyosó. Legszívesebben befogná a fülét, de a hang akkor is ott sikoltana a fülében. Az ő gyermekének a hangja! Az én hangom...
A vizsgálat olyannyira fájdalmas, hogy altatásban szokták elvégezni, mert kontrasztanyagot fecskendeznek az erekbe, amely fájdalmas eljárás, de nekem tévedésből már tegnap beadták az altatóinjekciót, úgyhogy ma már nem mernek újra elaltatni. Tegnap bezzeg az egész délutánt átaludtam, mindaddig, amíg az injekció hatása tartott, és utána is csak kóvályogtam, mikor percekre felébredtem... Mostanra azonban már teljesen éber vagyok, ráadásul rémült is. Maszkos arcok hajolnak fölém, halálos komolysággal, és tűket szurkálnak belém. Nem értek semmit, hogy anyu miért nincs mellettem, miért hagyott egyedül ezekkel a nénikkel és bácsikkal.
A vizsgálatra azért van szükség, mert az orvosok végre kezdik komolyan venni, hogy beteg vagyok, amikor a betegségnek már látható tünetei is vannak. A bal lábamat húzom, és bandzsítok, de ezek a tünetek pár nap elteltével elmúlnak, és a következő rohamig, mondhatni, rendben vagyok. Mindez annyira zavarba ejti az orvosokat, hogy tehetetlenségükben egyik kórházból a másikba küldenek, hogy különböző vizsgálatokat végezzenek rajtam.
Most épp Pozsonyban vagyok, ahol különféle, rendszerint fájdalmas és veszélyes vizsgálatoknak vetnek alá. Egyszer levegőt fújnak a fejembe, hogy felfúvódik, akár egy luftballon, aztán meg a gerincvelőmből vesznek mintát. Egyik vizsgálat se kéjmámor. De ez, ez a kivizsgálás teszi fel a „koronát” mindre, amikor a fájdalomtól félőrülten sikoltozok.
Anyuék azonban egy idő múlva megelégelik ezt a tehetetlenséget, hogy csak hiábavaló szenvedésnek tesznek ki, de az orvosok láthatóan így is sötétben tapogatóznak. Ezért aztán úgy döntenek, hogy adnak egy esélyt a magyar egészségügynek is, és Pesten keresnek orvost, aki végre megmondaná, hogy mi bajom van. A család jelentős része úgyis Magyarországon él, és ők is ajánlgatják, hogy hová kellene még elvinni. Az orvosok azonban itt is csak széttárják a karjukat.
Én, őszintén szólva, élvezem ezeket a pesti kiruccanásokat, mert a pesti rokonoknál, egy talán még a múlt században épült bérházban lakunk pár napig, amit valamiért bírok. Valahogy szeretem ezt a nagyvárost, ami annyira különbözik én kicsi falumtól. Ugyanolyan nyüzsi, mint én, és hamar ráérzek a fílingjére. Aztán meg a fájdalmas kivizsgálások se hiányoznak. Délelőttönként elmegyünk egy doktor bácsihoz, aki rendszerint ugyanolyan tanácstalan, mint az előtte volt doktor bácsik és doktor nénik, aztán délután városnézés, amire anyu unokatestvére kísér el bennünket.
Ez hát az életem ekkortájt, amiben csak a rohamok jelentenek változatosságot, amelyek egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre tovább tartanak.
                                                                                                                           Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Kórházban

Mindig rettegsz, amikor Ferike betoppan a szobába, és az autóját keresi rajtad, merthogy azt valaki ellopta tőle. És ha nem te loptad el (mert hiszen azt neki is látnia kell, hogy te tehetetlenül fekszel az ágyban), akkor is biztosan látnod kellett, hogy ki volt a tolvaj, mert erre ment el.
Ferike szeme közben olyan furcsán csillog, hogy téged rögtön hatalmába kerít a félelem. Szerencsére Ferike nem agresszív, és elmegy, amikor intesz, hogy nem tudsz semmit. Aztán kisvártatva ijedt arccal benyit a fiatal nővér, és azt kérdezi, hogy nem láttad-e Ferikét, majd rájön, hogy tőled nem kaphat választ, és megy tovább. Te pedig egyedül maradsz a szobában.
A mai napra rendelt izgalom megvolt, és te lesheted tovább az ajtót, hogy mikor fogják rád nyitni legközelebb. Itt a kórházban 0–24 órában úgy sincs más dolgod. Így aztán még az ilyen Ferike-féle „látogatásokat” is meg kell becsülni.
Unalmadban felidézed az elmúlt hónapok történéseit. Amikor még egészséges voltál. Tudtál futni, focizni, verekedtél. Szóval, tök olyan voltál, mint a többi korodbéli fiú. Szerettél a Duna-parton sétálni és arról fantáziálni, hogy milyen jó volna valakit kimenteni. Persze, az nem zavart, hogy úszni se tudsz. Aztán egy reggel ledöntött egy minden addiginál erősebb roham, és te bekerültél a váci kórházba. Most pedig itt fekszel, bénán és tehetetlenül. Nyolcéves vagy.
Időnként megjelenik egy nővér, hogy megetessen, vagy pedig tisztába tegyen. De ha ketten jönnek, akkor már örülhetsz, mert ez azt jelenti, hogy kocsiba ültetnek, és kitolnak a folyosóra. A folyosón pedig jó, mert mindig akad az osztályon olyan gyerek, aki nem látott még olyan szerzetet, mint te, és megbámul. De ez is jó, mert akkor cserébe te is visszabámulhatod őt.
Nyolcéves vagy...
                                                                                           Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Emlék

Az őszt még úgy kezdted meg, hogy az öreg iskolába jártál, ahol egy teremben négy osztályt tanított a tanító, aki nem lehetett öregebb, mint most te, de egy hét éves gyereknek egy negyvenes férfi már szörnyen öregnek tűnik. Az első osztályban ő vezetett be titeket az írás, olvasás, számolás titkos világába – amit utóbb, a rejtélyes megbetegedésed után, persze mind elfelejtettél, és a nulláról kellett újra mindent kezdened, de ez már egy későbbi történet...

Máig élénken él benned az első osztályos csetléseid, botlásaid emléke. Éppen az A betű írását gyakoroltatta az osztállyal a tanító úr /egy falusi társadalomban szigorú a hierarchia, és egy tanító már az „úr” kategória, még akkor is, ha a hivatalos megszólítása az „elvtárs”/, de neked sehogy se sikerült olyan szépre megformázni, ahogy azt a tanítótól láttad, és a végén egy nagy paca lett a füzetlap, mivel nem tudtál még bánni a töltőtollal és a tinta mind kifolyt, a papírra. A tanító, szokásához híven, a padok között sétált, és mikor látta a sírásra görbült szádat, beült melléd a padba, és együtt formáztátok meg az A betűt.

Szerettél abba az iskolába járni, ami az út túloldalán volt, éppen a házatokkal szemben, egy domb tetején, a Morda oldalába, ahonnan az erdő már csak egy karnyújtásnyira volt, és gyakran jöttek le odáig az őzek is. Azt az őszt tehát még itt kezdted meg, az iskola öreg épületében, de egy hónap múlva már annyit hiányoztál, hogy orvosi igazolással, és a tanítóval  történt megbeszélés után kivettek az iskolából, és magántanulóként folytattad a tanulást. Minden délután, egy osztálytársad, aki a közelben lakott, vitte el neked a másnapi leckét.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Testről és lélekről

Itt van ez a pillanat, és te szeretnéd megállítani, az időt kimerevíteni, mint egy fényképet, amely még akkor is őrzi a pillanatot, amikor már rég nem tudja senki, hogy mit is őriz. Mikor már csak egy megsárgult fénykép, és a pillanatot esetleg csak az írói fantázia képes felidézni...

Ilyen pillanatokból állnak össze a jó filmek is, ezért is olyanok, mint az élet. Mert szórakozhatsz akármilyen jól a moziban, de ha egy óra múlva már képtelen vagy akár egy pillanatot, egy gesztust, a főszereplő mimikáját felidézni, akkor az nem lehet jó film. Ezért ragadt meg benned egy életre Forrest Gump futása „Fuss, Forrest! Fuss!” vagy az Esőember monoton zakatolása.

Mert az autisták jól tűrik a monotóniát... Sőt, egyedül csak azt tűrik, és ami szokatlan, váratlan, azt a helyzetet képtelenek kezelni. Ezért is nehéz nekik kapcsolatokat teremteni, mert a másik az ismeretlen tényező, akinek nem kiszámíthatók a reakciói, és ezért veszélyes terep. A film hősnőjével viszont pont ez a helyzet. A legújabb magyar Oscar esélyes film, ráadásul a főszerepet is egy földid játssza. Mikor tehát bejutott a végső ötösbe – úgy döntöttél, hogy megnézed a filmet. Mit is mondhatnál róla: hogy egy abszurd szerelmi történet? Kevés. Az élet egy darabkája, sebészi pontossággal kimetszve.

Már az alapszituáció is abszurd, hogy egy férfi és egy nő egymásról álmodik – ráadásul, ezekben az álmokban nem is emberek, hanem szarvasok. Egy pszichológusnő tölti be az öntudatlan kerítő szerepét, aki szembesíti kettejüket az álmaikkal. A férfit, akinek béna az egyik karja, és a nőt, aki retteg az érintéstől. És ha mindez nem volna elég bizarr, a történethez kulisszául egy vágóhíd szolgál, ahol a nő a levágandó marhákon gyakorolja az érintést, hogy hogyan kell ezt a szokatlan élményt elviselni.

És hogy a bevezetőben említett pillanat benne van-e a filmben? Tessék megnézni! Rád is vár egy pillanat...

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Más

A mai napig él benne a pillanat, amikor látni kezdte a hangokat... no jó, ez így elég hülyén hangzik. Mert mi az, hogy látni a hangokat? Példának okáért, az ő agya színeket társított a hangokhoz, és ez egy mutáció, amelynek még neve is van. Úgy hívják, hogy szinesztézia.

Szóval, ott ül tizenhat évesen egy barátnőjével a járdára kihelyezett asztalnál, kanalazzák a fagylaltot a kehelyből, mikor az arra elhaladó villamos csilingel. Mintha egy élénkzöld szalagot húznának el a szeme előtt. Aztán egy autó dudál, és a szalag rikító sárgává változik. Szórakozottan megkérdezi a barátnőjét, hogy vajon látta-e ő is?

A barátnője azonban visszakérdez, hogy mit kellett volna látnia, és a válaszra furcsán néz rá. Zavarában elhallgat, és némán kanalazza tovább a fagylaltot.

Estére már pánikba esik, mert rájön, hogy senki se látja azt, amit ő, sőt, úgy néznek rá, mint valami  futóbolondra, ha kérdezősködik. Lehet, hogy tényleg megbolondult?

Másnap elmegy egy neurológushoz, aki először úgy néz rá, mint a barátai, mikor elmondja neki a látomásait, de végül mégis elküldi egy MRI kivizsgálásra, amely felállítja a diagnózist.

Mióta megvan a diagnózisa, hogy az agya egy ritka rendellenesség miatt színeknek látja a hangokat, azt veszi észre, hogy fogynak a barátai, mert azt hiszik, különbnek tartja magát náluk. Pedig ő csak másként látja a világot, mint ők, és ezért néha érthetetlen dolgokat csinál, de ettől ő még nem MÁS. Legfőképpen pedig, nem tartja magát különbnek, hanem szeretne közéjük tartozni!    

Az évek során rájött, hogy létezik egy szabvány embertípus, amelybe az emberek többsége beleillik, és azt, aki nem illik bele a szabványba, kiközösítik, mert nem értik. Mert amit nem értenek, attól ösztönösen félnek is.

Végső kétségbeesésében az interneten keres embereket, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint ő, és nem nézik őrültnek, mikor a színes hangokról beszél...

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es