Ma ünnepli névnapját: Márk Holnap: Ervin

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Visszatekintés a nyárra – klezmer

Még a nyár elején találkoztunk, és akkor mondta, hogy egy újonnan alakult zenekar tagja, klezmert játszanak. Elmondta, mennyit kínlódott, amíg ráérzett a zsidó zene ízére, hogy a harmonikán hitelesen szólaljanak meg azok a jellegzetes futamok. A többi zenésztől azt a tanácsot kapta, hogy nézzen zsidó témájú filmeket. Már egy éve léteznek, de eddig csak gyakoroltak. Augusztus 31-én lesz az első koncertjük a Pomlé fesztiválon.
Péter annyira lelkesen beszélt, hogy a lelkesedése engem is magával ragadott, mégse tudtam megígérni, hogy ott leszek a koncertjükön, mivel akkor még úgy volt, hogy a nyár nagy részét Százdon töltjük. Aztán közbejött apu operációja, ami felborította az egész nyári programot. Az utókezelések miatt is Somorján kellett maradnunk. Aztán ahogy közeledett a kitűzött dátum, egyre inkább kezdtem készülődni. A városban is megjelentek a rendezvényt hirdető plakátok a pontos időpontokkal.
Pár nappal a Pomlé fesztivál előtt anyuval a Városházánál üldögéltünk, amikor arra ment haza Susi, Péter felesége. Tőle megtudtam, hogy a koncertre feljönnek Százdról Ellusék is.
...
Jó másfél órával a meghirdetett kezdés előtt érkeztem meg a Pomléba. Ilyenkor, fesztivál idején mindegy, hogy mikor jössz, mindig nagy a tömeg. Természetesen a sátraknál a legnagyobb a torlódás, amelyek tájborokat kínálnak.
Péterék koncertje a meseréten felállított kisszínpadon volt, ahol az imént még mesejátékot adtak elő, de estére átadta a helyét a felnőttprogramoknak. A színészek még a jelmezükben mászkálnak. Egyszerre értünk a színpadhoz Ellusék autójával, aki már tudott rólam, mert anyu még az úton felhívta. Amíg a zenekar beállt a színpadon, beszéltünk pár szót az otthoni dolgokról.
Aztán megszólalt a klezmer, és a hallgatóban megmoccant valami ősi ösztön, táncra perdülni az igéző ritmusokra. A közönség a szalmabálákon ült, és az arcokon látni lehetett, hogy az emberek nem tudják magukat kivonni a fergeteges zene hatása alól. Önkéntelenül megmozdultak a vállak, a lábak a zene ütemére doboltak.
A meteorológia egész héten jelezte az egész napos esőt, ami elmosta a Pomléfeszt második napját, és ezzel a nyarat.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a nyárra – az esküvő

A hangulat tíz körül pörgött fel, amikor megérkeztek a százdi citerások. Meglepetés volt ez Erikának, a mennyasszonynak, amelyet az unokatestvére és annak barátja szervezett meg. Én éppen kint voltam anyuval felfrissülni, mivel bent még ezen a késői órán is hőség volt – kint Erika néptáncos barátnői gyakorolták a koreográfiát, amellyel meg akarják lepni az ifjú párt. Ekkor csendült fel elöl az ének, és hirnök jő lihegve – jó, nem is –, hogy itt vannak a százdiak.
Somorjáról reggel kilenc óra körül indultunk el. Sógorom, Tibi volt a sofőr, mivel apu az állapota miatt nem bírta volna végigvezetni az utat. A nővéremék majd Úszorról indulnak utánunk, mivel a két csöppség utaztatása egy kis szervezést igényel. Az út eseménytelenül telik a szombat délelőtti forgalomban, habár Nyitránál belefutunk egy útjavításba, és húsz percig csak araszolunk.
Otthon már Timiék várnak bennünket, akik Dabasról előbb értek Százdra. Azonban nincs sok idő, mert készülődni kell, hiszen négy órára az ipolyszakállosi templomban kell lennünk.
Ipolyszakállos nincsen messze Százdtól, még ha Magasmajtényt közbeiktatjuk is, ahol délután volt előadásuk a citerásoknak. Mint mindig, most is jó volt ismerős arcokkal találkozni: Laci, Kati, Vili, Dóra… Hirtelen csak pár név jut eszembe. A minap már használtam ezt a szót, de most se használhatok más jelzőt, mint hogy fergeteges buli alakult ki a buliban. Ebbe még a zenészek is bekapcsolódtak, és fantasztikus örömzenélésbe torkollott az egész.
Közben persze a százdiakkal is váltottunk pár szót. Ha már úgyis villámlátogatás lett ebből a kiruccanásból, legalább így szippantsunk az otthoni levegőből.
A templomnál Jani, Timi férje vett a pártfogásába. Ő lett az ideiglenesen megbízott asszisztensem, a feladatot teljes megelégedésemre látta el.
Az ipolyszakállosi templomban most voltam életemben először, és így a szertartásból kevés ragadt meg bennem. Inkább a templom belső terét rögzítette az agyam. Már amennyit az oldalhajóból láttam.
Habár eredetileg úgy volt, hogy már tíz körül eljövünk, a hangulat miatt mégis csak jóval éjfél után szedelőzködtünk, a nővéremékkel együtt. Apu, aki nem jött el az esküvőre, akkor már aludt.
                                                         Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Visszatekintés a nyárra – a műtét

Az idei nyáron kevesebb időt tudtunk Százdon tölteni, mint eredetileg terveztük. Habár június elején még hazautaztunk, és úgy terveztük, hogy július közepéig maradunk otthon, ám három hét után vissza kellett jönnünk Somorjára.
Az történt, hogy a doktornő, aki apu vérét vizsgálta meg, telefonált, hogy további kivizsgálásra van szükség. Hogy rövidre fogjam a mondandómat, a CT-felvétel azt mutatta, hogy a gyomrában valószínűleg daganat készül kialakulni, július közepén fogják műteni az Irgalmasoknál. Mondanom se kell, hogy mennyire megijedtünk.
Még élénken élt bennünk az a kálvária, amin szegény Erzsi keresztülment. Azonkívül apu, habár jól tartja magát, mégis jövőre lesz nyolcvanéves, és nem tudni, hogy ilyen korban a szervezet hogyan reagál, ha a ¾ gyomrot kiveszik.
Másrészt azt is tudtam, hogy hónapokig egyedül csak anyura számíthatok mint segítségre, mivel apunak még jó ideig szigorúan tilos lesz emelgetni. Bevallom, bennem még az a lehetőség is felmerült, hogy beköltözzek egy bentlakásos intézménybe. Csakhogy ez ugrás lenne az ismeretlenbe, amit egyelőre még nem kockáztatnék meg.
Úgyhogy maradt az, hogy anyuval együtt próbáljuk meg átvészelni ezeket a hónapokat. Szerencsére segítőink is vannak, akik nélkül sokkal nehezebb, jobban mondva lehetetlen volna ez a gyűrődés, amit az ápolásom jelent. Zsuzsáról, anyu barátnőjéről van szó, aki a szomszéd panelben és Tiborról, aki a szomszéd lakásban lakik. Ők ketten tehát anyu segítői, vagy ha úgy tetszik, az asszisztens asszisztensei.
Az operáció, hál’ istennek, jól sikerült, de apunak havonta egy hétre utókezelésre be kell feküdnie a kórházba. Épp ma reggel vitte őt a nővérem autóval, hogy megkapja az e havi kezeléseket.
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Beköszöntő, avagy ismerjük meg önmagunkat

A gyerkőcöknek véget ért a szünidő, jó két hete már a padokban ülnek, legfőbb ideje tehát, hogy mi is megkezdjük új „tanévünket”. És nem véletlenül használom most ezt a szót. Az írás ugyanis nálam egyfajta tanulás is. Önmagam megismerésének a folyamata. Végül is ez a legfontosabb tantárgy! Minden másra ott van az iskola, ahol még azt is megtanulhatjuk, hogyan igazodjunk el másokon. Önmagunkon eligazodni, nahát, ez a kemény feladat, amihez gyakran egy élet sem elég.
Nekem azonban van egy mankóm, mégpedig ez a blog. Azzal, hogy átlagosan hetente új történeteket bányászok elő a kútfőmből, amely remélhetőleg önöket/titeket is érdekelni fog, bizonyos fokig magam elé is tükröt tartok. Érzékeny műszerként figyelem a környezetemet – és persze magamat –, hiszen a következő héten be kell számolnom, hogy mi történt velem, és én azt hogyan éltem meg. Ezért aztán olyan dolgokról is el kell gondolkodnom, amelyek máskülönben eszembe se jutnának... Beszéltünk már róla, hogy az író szinte egyedüli alanya – önmaga.
Ez tehát az, amit én tanulok abból, hogy ezt a blogot írom. Azonban remélem, hogy az olvasók is tanulnak valamit belőle.
Mégpedig sikerül ezek által a hétről hétre megújuló posztok által megismertetni önöket egy olyan világgal, amellyel idáig csak akkor találkoztak, ha az utcán rácsodálkoztak egy kerekesszékben ülő emberre. És zavarba jöttek, mert nem tudták, hogyan reagáljanak.
Most már azonban, remélhetőleg, tudni fogják, hogy mögöttük/mögöttünk is ugyanolyan történet van, mint bárki más mögött. Ezért aztán mi sem igénylünk extra elbánást. Nem kell hozzánk lehajolni és gügyögni. Vagy éppen szánakozni rajtunk.
Bőven megteszi egy mosoly is.
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Megkésett évzáró

A blog hűséges olvasói bizonyára észrevették, hogy pár hete nem kerülnek fel új bejegyzések. Ennek pedig az az oka, hogy a múlt évhez hasonlóan idén is nyári szünetet tartunk. Ezt azonban más irányú elfoglaltságom miatt nem tudtam eddig bejelenteni. Mégis, úgy gondolom, hogy faragatlanság volna részemről az olvasót, aki minden héten várja a friss olvasnivalóját, kétségek közt hagyni. Tehát most, hogy lazult a tempó, hivatalosan is lezárom a Kripli naplója harmadik szezonját!
Azok, akik más fórumokon is figyelemmel kísérik írásaimat, észrevehették, hogy tavasszal egy önéletrajzi sorozatot közöltem, amelyben a gyerekkoromat dolgoztam fel. Ezek az írások máshol már megjelentek, mégis úgy gondoltam, hogy inkább itt a helyük, mint egy hírportálon.
Június végén Kaszmán Zoltán, a legújabb szlovákiai hetilap, a Magyar7 munkatársa kérdéseivel keresett meg. Életemről és a munkámról faggatott. Természetesen a Kripli naplójáról is sok szó esett, hiszen ez a blog az aktuális szívügyem. Úgyhogy olvashatnak a blog születéséről, a névválasztásról stb.
A cikk július közepén jelenik meg, és akinek netán elvonási tünetei lennének, az ezt a riportot is olvasgathatja.
Addig is kellemes nyaralást. Szeptemberben jelentkezek.
                                                                                      Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A siker

A képen tizenkilenc éves önmagammal nézek farkasszemet. Jó harminc évvel későbbi énem előnyben van akkori, tizenkilenc éves énemmel szemben, hiszen évtizedek tapasztalataival lett bölcsebb... ha egyáltalán. Mégis nagy dolog a modern technika, egyfajta időgépként is működik. Azzal, hogy szembesít bennünket valamikori önmagunkkal, az emlékeket is előhívja.

1986 nevezetes év volt az életemben. Ekkor született a kisebbik unokahúgom, ment férjhez az unokatestvérem – és ebben az évben halt meg mind a két nagymamám, gyors egymásutánban.

Így hát ez az év a jó és a rossz dolgok, az öröm és a fájdalom egyvelege volt. Mert az határozottan jó dolog volt, hogy megosztott különdíjat nyertem az akkoriban még Csehszlovák Rádió magyar adásának hangjátékpályázatán a Hazatérés című rádiójátékommal. Ez röviden arról szólt, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy börtönből szabadult fiú számára a falusi társadalomba való visszailleszkedés. Mai füllel visszahallgatva (azt hiszem, pár éve még megvolt valahol az a sustorgó kazetta, amelyre anno felvettük a rádióból) ugyancsak gyengén megírt történet volt. Utólag keresve az okokat, hogy akkor mégis miért kapott díjat, a zsűri talán a témaválasztást jutalmazta.

Az 1980-as évek közepén ugyanis divatosak voltak „a szocialista együttélés nehézségeit” boncolgató témák, az újságokban erről szóltak a vezércikkek, és hát az én rádiójátékom is ebbe a vonulatba illett bele. A főszereplő fiút Péternek hívták, és azért került börtönbe, mert részegen betört a szövetkezet irodájába.

Emlékszem, amikor az értesítést megkaptam a díjról, hosszú percekig csak nevetni tudtam, mint valami bolond. Nem tudom, hogy a pályámon azóta átéltem-e hasonlóan mámoros pillanatot. Azt hittem, hogy ezzel a díjjal én most már egyből nagybetűs író vagyok.

Utólag belegondolva tényleg sokat köszönhetek annak a díjnak, még akkor is, ha író nem attól lettem.

***

A díjátadásra nem mentünk fel Pozsonyba, mivel nem tudtuk, hogy milyen körülmények várnának, tudnék-e a kocsival mozogni a rádió épületében. Mivel a beszédem nehezen érthető, a rádióban interjút nem tudtak velem készíteni, ezért aztán az Új Szó egyik munkatársa jött le Százdra, hogy riportot írjon rólam. Az újságírónőt elkísérte egy fényképész is.

Emlékszem, a távolból Mikola Anikó egyengette a pályámat. Neki köszönhetem azt is, hogy a következő hangjátékomat szintén bemutatta a rádió.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az írógép

Egy nap apu egy kiszuperált Royal írógéppel állít haza, amelyet a munkahelyén selejteztek le. Azt mondja, hogy ezután ezen fogok írni, közben pedig a kezemet is erősíthetem.
Otromba egy jószág, tiszta szerencse, hogy az íróasztal is szilárd konstrukció, és elbírja a súlyos masinát. Ellenben jó erős billentyűzete van, és nagy erővel kell lenyomni, hogy a kar a papírra csapódjon, és megjelenjen rajta a kívánt betű. Egész nap püfölhetem, mire estére elkészülök egy oldallal. Engem azonban érdekel ez az új eszköz, és érdeklődéssel tanulmányozom a szerkezetet. A papírt az elején még nem tudom befűzni a gépbe, de a kart hamar megtanulom visszatolni, ha a csengőhang jelzi, hogy a sor végére értem. Azok a fránya betűk néha felakadnak, de egy erre rendszeresített tollal sikerül valahogy kipiszkálni őket. Persze sok mindent nem tudok megcsinálni, és ahogy nézem, az állapotom nem is nagyon fog változni. Úgyhogy hamar eldöntöm, hogy nekem a fejemmel kell valamit kezdenem. Beindítok egy önképző programot, és a könyvtáramba is olyan könyveket válogatok, amelyek szélesítik a látókörömet. Elsősorban történelmi témájú köteteket, de minden mást is elolvasok, ami a kezembe kerül. Úgy vagyok vele, hogy mindenből tanulhatok valamit. Ez az első évek jelszava.
Az irodalom mint fő csapásirány természetesen továbbra is megmarad. Kisebb történetek születnek az írógépen, amelyeket újságoknak küldök be. Mondanom is felesleges, hogy eredmény nélkül. Néha udvarias elutasító levelet kapok, de a legtöbbször még azt se.
Egyszer aztán meglett a kitartásom jutalma, és a Magyar Nemzet közölte a Valaki című szösszenetemet. Pedig oda nem is küldtem be írást… A történet a következő: A pesti rokonok révén kapcsolatba kerültünk egy szimpatikus újságíró házaspárral, Pali bácsival és Teri nénivel. A rokonok rokonaival. Pali bácsi Erdélyből származott, és az akkor éppen Népsport néven futó sportnapilap rovatvezetője volt, Teri néni pedig a Magyar Nemzetnél dolgozott. Neki küldtem el az írást, ő megmutatta Diurnusnak, aki a Magyar Nemzet publicistája volt, és Diurnus beszerkesztette az én kis szösszenetemet a rovatába. Emlékszem, épp fürdőben voltam, amikor a borítékból kiesett a cikk, és Teri néni kísérőleveléből megtudtam, hogy kollégája az én kis szösszenetemet beszerkesztette a lapba. Mondanom is felesleges, hogy nekem mennyit jelentett ez a siker. Milyen lökést, mennyi inspirációt, hogy jó úton járok.
Mindez rég volt, meg már a novella is elkallódott valahova, de ha jól emlékszem, egy csavargóról szólt a történet, akit a kisváros lakosai csak úgy hívtak, hogy Valaki, mert Valaki valahogy mindig ott volt, ahol valami történt. Hol tűzből mentett ki embereket, hol kiscicát hozott le a fáról.
A történet vége pedig az lett, hogy Valaki egy fuldokló kislányt akart kimenteni a folyóból, de elfelejtette, hogy nem tud úszni, és a nehéz ruhája lehúzta.
Szóval, ez az én első megjelenésem története.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A csúcs

Nyár eleje van, de a közeli csúcs felől, amelyet még most is hó borít, és síelők cikáznak rajta, akár a hangyák, dermesztően jeges fuvallatot hoz a szél. A különbség lehet 10-15 fok is.
Mi itt lent a csúcs alatt már pólóban vagyunk. A rehabilitációs központ épületét Janské Lázněban úgy alakították ki, hogy hátával a hegyoldalnak támaszkodik, ahol egy út vezet az erdőbe. Úgyhogy a közös étkezőből egyenesen ide járunk ki levegőzni. Az úton gyakran látunk turistákat, hol sífelszereléssel, hol pedig anélkül. A múltkor például egy család ment el erre. A két szülő kerekes széken hajtotta magát, mellettük egy öt-hat éves forma kisfiú gyalogolt. A szülőknek időnként meg kellett állniuk, hogy kifújják magukat. A kisfiú ilyenkor megy tovább, de az anyja máris kiált utána, ha túl messzire kerül. A kisfiú pedig engedelmesen visszatér. Vigyázok rá, hogy ne túlságosan feltűnően bámuljam őket, mert rajtam kívül láthatóan senkinek sem tűnik fel a látvány. Úgy látszik, nekik ez természetes.
Ekkor odajön hozzám Szaid, a szíriai palesztin barátom, akinek az egyik lába abnormálisan vékony, mint a nádszál, valamiféle rendellenesség következtében. Szíriában menekülttáborban él a szüleivel és testvéreivel, s rajong Arafatért. Azt mondja, hogy ha felnő, ő is harcolni fog, és nekem elég az elszánt arcára tekintenem, hogy elhiggyem, így is lesz.
Mostanában gyakran gondolok Szaidra, hogy mi lehet vele, él e még. Arrafelé sosem volt nagy értéke az életnek, mostanság azonban még annál is könnyebb meghalni.
Szaid két évvel lehet idősebb nálam, de kitűnik közülünk a megfontoltságával. Komoly fiú. Látszik rajta, hogy velünk ellentétben ő már megtapasztalta, hogy mi az igazi élet. Ezért a nevelők is szinte felnőttként kezelik, és most is elengednek vele, hogy elvigyen sétálni az erdőbe. Máskor is, amikor kimenőnk van a városban, az én kocsimat mindig Szaid tolja, főként mikor az öreg nevelő van velünk, aki hamar kifullad, miközben hegynek fel, völgynek le tolja a kocsimat, és odahívja őt, hogy átadja neki.
Most se beszélünk sokat, inkább csak hallgatunk. Mindkettőnknek sok a mondanivalója.
***
Az egyik fiú felfedezi, hogy a Fülesben képregények is vannak, és addig könyörög, mondván, hogy ő a képregényeket gyűjti, míg nagylelkűségi rohamomban nekiadom az egész újságot. Olyan sugárzó arccal távozik, mint aki valami nagy trófeát kaparintott meg. Én nem igazán tudom ezt hová tenni, talán azért, mert én nem vagyok képregényrajongó.
                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Távol otthontól

 

Ha jobban belegondolok, annyi szabály van itt, mint valami kaszárnyában. Látogatók se jöhetnek akármikor, csak amikor értesítést kapnak az otthoniak, hogy jöhetnek. Általában havonta egyszer, de ez nem igazán zavar, mert a nővérek és a nevelők is kedvesek, a gyerekekkel is rögtön megtalálom a közös hangot.

Nekem pán Lehečka, az egyik ápoló a kedvencem, mert olyan vagány és közvetlen. Általában a többi fiú is így van vele az osztályon, és ha ő van szolgálatban, mind a nyakán lógunk, ám őt ez láthatóan nem zavarja, sőt élvezi is, hogy körülrajongjuk.

A szigorú házirendhez az is hozzátartozik, hogy minden héten levelet kell írnunk haza, hogy beszámoljunk az otthoniaknak, mi történt velünk, hogyan érezzük magunkat. Azt hiszem, a többiek levelét el is olvassák a nevelők, hogy ellenőrizzék, mit írnak haza, de az én leveleimet nem tudják elolvasni, mivel én magyarul írok.

Csehül már jobban tudok, mint szlovákul. Valahogy jobban rááll a szám, mert a cseh embert is megszerettem, és a slágereket is kívülről fújom, amelyeket rádióban, tévében hallani, magnón, lemezjátszón játszanak le.

Ma is megtörténik, ha rám tör a nosztalgia, csak kikeresek a YouTube-on egy ismerős számot, amelyet akkor unalomig hallgattunk, és az a régi szám visszarepít jó harminc évet az időben.
A cseh embereket, azt hiszem, azért is szerettem meg, mert az ő társaságukban sose érzem azt, ami a szlovákokkal kapcsolatosan mindig rossz érzéssel tölt el, hogy rosszallóan néznek rám, pusztán amiatt, mert magyar vagyok. Valahogy természetesnek veszik, hogy nem vagyok cseh.
Sőt, úgy veszem észre, hogy még tisztelnek is azért, mert én három nyelvet beszélek (nem ábrándítottam ki őket, hogy szlovákul csak alig-alig).
Mindössze a nevemmel nem tudnak mit kezdeni, mert azt, hogy Zsolt, nem tudják hová tenni. Végül azt a magyarázatot eszelik ki, hogy biztosan a zsold szóból származik a nevem.


A napirendhez az is hozzátartozik, hogy délelőtt iskolában járunk, habár a nyelvi nehézségek miatt én nem veszek részt az oktatásban. A terem végében ültem, és figyeltem, ahogy a többiek tanulnak, vagy pedig olvastam. Kedvenc újságom a Füles rejtvénylap, ugyanis szenvedélyes rejtvényfejtő vagyok. Az újság itt is velem van, és az órán ezt is előveszem. A tanár, jobb híján, megáll fölöttem, és nézi, ahogy a megfejtést írom be a négyzetekbe. Talán még bólint is, bár én ezt nem látom, mert a keresztrejtvény fölé hajolok. 

Végül is, ez is tanulás, még ha szórakoztatóbb formája is annak.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es