Ma ünnepli névnapját: Teréz Holnap: Gál

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

akadalymentes 01

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Emlék

Az őszt még úgy kezdted meg, hogy az öreg iskolába jártál, ahol egy teremben négy osztályt tanított a tanító, aki nem lehetett öregebb, mint most te, de egy hét éves gyereknek egy negyvenes férfi már szörnyen öregnek tűnik. Az első osztályban ő vezetett be titeket az írás, olvasás, számolás titkos világába – amit utóbb, a rejtélyes megbetegedésed után, persze mind elfelejtettél, és a nulláról kellett újra mindent kezdened, de ez már egy későbbi történet...

Máig élénken él benned az első osztályos csetléseid, botlásaid emléke. Éppen az A betű írását gyakoroltatta az osztállyal a tanító úr /egy falusi társadalomban szigorú a hierarchia, és egy tanító már az „úr” kategória, még akkor is, ha a hivatalos megszólítása az „elvtárs”/, de neked sehogy se sikerült olyan szépre megformázni, ahogy azt a tanítótól láttad, és a végén egy nagy paca lett a füzetlap, mivel nem tudtál még bánni a töltőtollal és a tinta mind kifolyt, a papírra. A tanító, szokásához híven, a padok között sétált, és mikor látta a sírásra görbült szádat, beült melléd a padba, és együtt formáztátok meg az A betűt.

Szerettél abba az iskolába járni, ami az út túloldalán volt, éppen a házatokkal szemben, egy domb tetején, a Morda oldalába, ahonnan az erdő már csak egy karnyújtásnyira volt, és gyakran jöttek le odáig az őzek is. Azt az őszt tehát még itt kezdted meg, az iskola öreg épületében, de egy hónap múlva már annyit hiányoztál, hogy orvosi igazolással, és a tanítóval  történt megbeszélés után kivettek az iskolából, és magántanulóként folytattad a tanulást. Minden délután, egy osztálytársad, aki a közelben lakott, vitte el neked a másnapi leckét.

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Testről és lélekről

Itt van ez a pillanat, és te szeretnéd megállítani, az időt kimerevíteni, mint egy fényképet, amely még akkor is őrzi a pillanatot, amikor már rég nem tudja senki, hogy mit is őriz. Mikor már csak egy megsárgult fénykép, és a pillanatot esetleg csak az írói fantázia képes felidézni...

Ilyen pillanatokból állnak össze a jó filmek is, ezért is olyanok, mint az élet. Mert szórakozhatsz akármilyen jól a moziban, de ha egy óra múlva már képtelen vagy akár egy pillanatot, egy gesztust, a főszereplő mimikáját felidézni, akkor az nem lehet jó film. Ezért ragadt meg benned egy életre Forrest Gump futása „Fuss, Forrest! Fuss!” vagy az Esőember monoton zakatolása.

Mert az autisták jól tűrik a monotóniát... Sőt, egyedül csak azt tűrik, és ami szokatlan, váratlan, azt a helyzetet képtelenek kezelni. Ezért is nehéz nekik kapcsolatokat teremteni, mert a másik az ismeretlen tényező, akinek nem kiszámíthatók a reakciói, és ezért veszélyes terep. A film hősnőjével viszont pont ez a helyzet. A legújabb magyar Oscar esélyes film, ráadásul a főszerepet is egy földid játssza. Mikor tehát bejutott a végső ötösbe – úgy döntöttél, hogy megnézed a filmet. Mit is mondhatnál róla: hogy egy abszurd szerelmi történet? Kevés. Az élet egy darabkája, sebészi pontossággal kimetszve.

Már az alapszituáció is abszurd, hogy egy férfi és egy nő egymásról álmodik – ráadásul, ezekben az álmokban nem is emberek, hanem szarvasok. Egy pszichológusnő tölti be az öntudatlan kerítő szerepét, aki szembesíti kettejüket az álmaikkal. A férfit, akinek béna az egyik karja, és a nőt, aki retteg az érintéstől. És ha mindez nem volna elég bizarr, a történethez kulisszául egy vágóhíd szolgál, ahol a nő a levágandó marhákon gyakorolja az érintést, hogy hogyan kell ezt a szokatlan élményt elviselni.

És hogy a bevezetőben említett pillanat benne van-e a filmben? Tessék megnézni! Rád is vár egy pillanat...

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Más

A mai napig él benne a pillanat, amikor látni kezdte a hangokat... no jó, ez így elég hülyén hangzik. Mert mi az, hogy látni a hangokat? Példának okáért, az ő agya színeket társított a hangokhoz, és ez egy mutáció, amelynek még neve is van. Úgy hívják, hogy szinesztézia.

Szóval, ott ül tizenhat évesen egy barátnőjével a járdára kihelyezett asztalnál, kanalazzák a fagylaltot a kehelyből, mikor az arra elhaladó villamos csilingel. Mintha egy élénkzöld szalagot húznának el a szeme előtt. Aztán egy autó dudál, és a szalag rikító sárgává változik. Szórakozottan megkérdezi a barátnőjét, hogy vajon látta-e ő is?

A barátnője azonban visszakérdez, hogy mit kellett volna látnia, és a válaszra furcsán néz rá. Zavarában elhallgat, és némán kanalazza tovább a fagylaltot.

Estére már pánikba esik, mert rájön, hogy senki se látja azt, amit ő, sőt, úgy néznek rá, mint valami  futóbolondra, ha kérdezősködik. Lehet, hogy tényleg megbolondult?

Másnap elmegy egy neurológushoz, aki először úgy néz rá, mint a barátai, mikor elmondja neki a látomásait, de végül mégis elküldi egy MRI kivizsgálásra, amely felállítja a diagnózist.

Mióta megvan a diagnózisa, hogy az agya egy ritka rendellenesség miatt színeknek látja a hangokat, azt veszi észre, hogy fogynak a barátai, mert azt hiszik, különbnek tartja magát náluk. Pedig ő csak másként látja a világot, mint ők, és ezért néha érthetetlen dolgokat csinál, de ettől ő még nem MÁS. Legfőképpen pedig, nem tartja magát különbnek, hanem szeretne közéjük tartozni!    

Az évek során rájött, hogy létezik egy szabvány embertípus, amelybe az emberek többsége beleillik, és azt, aki nem illik bele a szabványba, kiközösítik, mert nem értik. Mert amit nem értenek, attól ösztönösen félnek is.

Végső kétségbeesésében az interneten keres embereket, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint ő, és nem nézik őrültnek, mikor a színes hangokról beszél...

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az elfogadásról

Sokat törtem a fejemet, hogy miről is szóljon az e heti szösszenetem. Vajon mi legyen az az üzenet, amit megpróbálok olvasóimnak átadni, néha talán dadogó szavakkal, de őszinte szívvel, és tiszta szándékkal? Merthogy ezekkel a heti rendszerességgel megújuló naplóval nemcsak tudósítani akarom az olvasóimat a világomról, hanem üzenni is akarok.

Végül úgy döntöttem, hogy az elfogadásról írok ezen a héten.

A feltétel nélküli elfogadásról, amely minden embernek fontos, de a sérült embereknek még egy fokkal annál is fontosabb, mert mi a másik ember szemét használjuk tükörnek, és ha viszolygást fedezünk fel a szemekben, hogy nem tudnak minket olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk, akkor az ugyancsak megnyirbálja az amúgy is alacsony önértékelésünket. Talán a legkegyetlenebb ilyen szempontból a gyerekek világa. Biztosan azért is, mert az ő világukban még nem érvényesek azok a konvenciók, amelyek a felnőttek társadalmát szabályozzák.

Nem,  a gyerekek nem kegyetlenek, csak ami kilóg az ő világukból, amit nem ismernek, attól ösztönösen idegenkednek. De hát nem így vagyunk ezzel mi, felnőttek is? Azok a gyerekek azonban, akiknek a családjában sérült családtag van, és naponta szembesülnek a mássággal, sokkal elfogadóbbak lesznek.

És hogy miért írom most ezt? Csak azért, mert a közösségi portálon naponta kerülnek elém videók, amelyekben sérült vagy rendellenességgel született gyerekek, felnőttek vallanak az életükről, a nehézségekről, amelyekkel meg kell küzdeniük. Kivétel nélkül szinte mindenki a kiközösítést említi, mint a legnagyobb fájdalmukat, hogy nem találnak barátokat, akik elfogadnák őket olyannak, amilyenek.

Ezért hát ne féljünk rámosolyogni az idegenre, aki velünk szembejön,  mert lehet, hogy neki ez a legnagyobb ajándék!

Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Részlet

Hogy miért választottam erre a hétre egy részletet most készülő regényemből? Hát csak azért, mert író volnék, és mikor ezt a blogot elkezdtem írni, az volt az egyik célom, hogy azoknak, akik hetente követik, beszámoljak a mindennapjaimról is, hogy az adott pillanatban mivel foglalkozom. Jelenleg pedig agykapacitásomnak egy jelentős részét ennek a regénynek a terve köti le. Mondják, hogy a regényírás leginkább az ember ülőgumóit veszi igénybe. Nem virágnyelven ez úgy hangzik, hogy a regényírás roppant időigényes foglalatosság, amit én csak megerősíthetek. Ezt nem azért írom, hogy most sajnálkozzanak rajtam, hanem magyarázatként, mert ezután is igyekszem tartani azt a heti ritmust, amelyet eddig megszoktak tőlem, de ha egyszer-egyszer mégis megcsúszok, akkor ez azért van.
Akkor tehát következzen a regényrészlet!
„... és ekkor hirtelen gyenge áramütés szaladt végig a testeden. Olyan volt az egész, mint mikor elektroterápiás kezelést kapsz. Az rántja így össze az izmokat (az élmény jelen idejű, mivel épp most rakják a csuklóidra a csipogónak becézett elektroterápiás eszközt). Csakhogy ez most az egész testeden végigcikázott, minek következtében te kis híján leestél az ágyról. Kicsit olyan ez, mintha egy láthatatlan erő feldobott volna.
Először nem tudtad mire vélni az egészet, és egy kicsit meg is rémültél, mint mindig, ha a tested újabb érthetetlen megnyilvánulását észleled, amely lehet a leépülés jele is. Az évek során már megtanultad, hogy úgy figyeld meg a testedet, mintha nem is hozzád tartozna. Mint amikor egy tudós figyeli meg vizsgálatának a tárgyát, és gondosan rögzíti minden új felfedezését a megfigyelési naplóban. Ilyen viszonyod volt neked is a saját testedhez, hiszen a testednek saját akarata volt, és te csak korlátozottan voltál az ura, úgyhogy a legtöbbször az ő akarata döntött.”
                                                                                                                                  Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Keresztapa

A fénykép 2013 szeptemberében a szüleim aranylakodalmán készült, amelyen ott volt keresztapa is keresztmamával együtt. Ott volt a deméndi plébános, Tibor atya is, akivel keresztapa igencsak jót beszélgetett. Keresztapa évtizedekig volt kántor, a megboldogult Csuday tisztelendő úr jobbkeze, akivel évtizedekig együtt miséztek, végezték a temetéseket, szolgálták a gyülekezetet.
A százdi templom nincs akadálymentesítve, és én a kocsival az ajtóban állva figyeltem a szentmisét, de az énekeket erősítő nélkül is tökéletesen hallottam. Valami különleges technikával énekelt, amit azelőtt csak zsidó kántoroktól hallottam. Pár év múlva azonban összekülönbözött Csuday tisztelendő úr utódjával, egy fiatal pappal, és lemondott a kántorságról. Én azonban azt hiszem, hogy a másik, kimondatlan ok az volt, hogy a rossz lába miatt egyre nehezebben tudott felkapaszkodni a kórusra.
Én gyakran jártam fel hozzá a Keresztsorra egy jót beszélgetni. Kedvenc témája a foci volt, és sokszor idézett fel történeteket a régi nagyokról, akiket ő még élőben látott játszani.
A családi archívumból előkerül még egy fénykép a Balatonról, ahol ifjú házasként látható. Én akkor, az 1970-es évek elején öt év körüli gyerek voltam, akkoriban vettük meg az első autónkat, egy Moszkvicsot, és évente jártunk a Balatonra. Abban az évben keresztapáék is velünk jöttek, nem sokkal azelőtt volt az esküvőjük. Azt hiszem, a következő évben született meg az első lányuk.
Gyerekkoromban sokszor elmentünk hozzájuk, az ebédlőben a díszhelyen egy harmónium állt, amin gyakorolt. És én akkor nagyon irigyeltem keresztapát, hogy tud a hangszeren játszani.
Utoljára nyáron voltunk náluk, akkor már nagyon el volt keseredve, mert nehezen mozgott, és a szívére is szedte a nitroglicerint. Aztán még karácsony előtt beszélgettünk telefonon.
Nyugodjál békében, keresztapa!
                                                                                                                              Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

BUÉK

Hát vége van ennek is. Mármint a 2017-es évnek. Hosszú volt, ellenben jó sz… – tudom, nem illik csúnya szavakat használni, ezért most mindenki töltse ki a pontozott részt a vérmérséklete szerint –, de most már vége van. Lehet reménykedni benne, hogy a 2018-as év jobb lesz – biztosan!
És hogy miért állítom biztosan, hogy ez az év jobb lesz? Hát csak azért, mert az ember eleve reménytelen vállalkozásba ugye bele se fog.
Na jó, elismerem, hogy így tél közepén engem is elkapott a depresszió, és ezért látom a 2017-es évet is sötétebbnek annál, amilyen valójában volt. Merthogy nem is volt ez az elmúlt év igazándiból annyira szörnyű, sőt...
Végül is márciusban megszületett Alessandro, anyuék első dédunokája, aki napról napra imádnivalóbb kiskölyök.
Júliusban volt Margaréta esküvője, aki úgy ragyogott ezen a napon, hogy elhittem, neki ez volt életének a legszebb napja. Ráadásul a napokban várják a kislányuk születését, ami külön bónuszpont nekik és a családnak.
A családban tavaly hárman is kerek születésnapot ünnepeltünk. Anyu 70 éves volt, én 50, a sógorom pedig 60.
Szóval, nem volt a múlt év valójában annyira pocsék, inkább a fílingje nem volt az igazi, és ez az embert rosszkedvűvé tette.
Ezért reménykedem egy jókedvű 2018-ban!
                                                                                                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Karácsonyi emlékek

Szenteste
Hosszú évek után újra együtt a család. Utoljára ez még Százdon fordult elő, amikor a gyerekek kicsik voltak, és ott töltötték a karácsonyi szünetet – valamint a Jézuskának is az a cím volt megadva, hogy fölöslegesen ne fáradjon. Sok fénykép és videó őrzi ezeknek a karácsonyoknak az emlékét. Ahogyan a nyolcéves Ákos a házunk előtti domboldalon szánkózik, és a kamerába integet. Egy fénykép, amelyen együtt vagyunk, a három testvér...
Apu idejének a jelentős része rámegy, hogy feldolgozza ezeket a családi emlékeket, és cédére rögzítse.

Ma már azonban mindkét lány családanya – Melindának márciusban született meg a kisfia, Gréta pedig januárra várja a lánya születését –, Ákos pedig egyre komolyabb fiatalemberré érik.
Úgyhogy Márti most látta elérkezettnek az időt, hogy összetrombitálja a családot, egy nagy, közös karácsonyozásra. Timivel is megállapodtak, hogy az idei karácsonyt Úszoron fogják tölteni, mi pedig naponta kijárunk hozzájuk Somorjáról, és a nap nagy részében náluk leszünk.
A három nap sztárja Alessandro volt, akinek ez volt az első karácsonya, és láthatóan élvezte, hogy ő van a középpontban, mindenki őt kényezteti. Azt se tudta, hogy a bőség zavarában melyik játékához nyúljon, melyik új autóján furikázzon. Anyu is alig várta, hogy találkozzon első dédunokájával. Novemberben, mikor a nagyanyja kint volt Svájcban Alessandróra vigyázni, naponta bejelentkeztek a Messengeren, és akkor Alessandro teljesen levette a dédszüleit a lábukról. Apu még naptárt is készített Alessandro képeiből.
Szenteste tehát megint tízen ültük körül az ünnepi asztalt, mint régen. Pedig ketten még hiányoztak is. Gréta és a férje, akik Juraj szüleihez voltak hivatalosak. És bárhogy nézzük is, ez volt a legszebb ajándék!
                                                                                                                                                             Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Mikulás

Az első képen Erzsi kis védence látható, amint megszeppenten ül a Mikulás ölében, és a világért se nézne föl az objektívbe, mert akkor sírni kellene, és ő hősiesen tartja magát. Szinte látom arcán a megkönnyebbülést, amikor Erzsi végül megszabadítja. Úgy látszik, ő nem ismeri a jóságos öregapó kifejezést. Vagy pedig mások az elképzelései a jóságos öregapókról.
Sok kisgyereknek hasonló az első találkozása a Mikulással. Épp ma olvastam egy visszaemlékezést, ahol bizony eltört a mécses az első találkozáskor, és azután már csak azt kívánta főhősünk, hogy többé ne találkozzon ezzel a kenderszakállú öreggel. Elég lesz neki, ha az ajándékait otthagyja az ablakba kitett, gondosan kitisztított cipőben. Nem tudom, hogy mi lett a vége, a Mikulás hajlott-e az alkura, vagy pedig mégis sikerült az öreget megszeretni – erről a szerző már nem írt.
Mindenesetre azon a délutánon a klubban is járt a Mikulás. Délután, ahogy jöttem, egy anyuka állt mellettem a kislányával a jelzőlámpánál, a zöldre várva. Mint később kiderült, ők is a klubba jöttek. Más gyerek még akkor nem is volt ott, anyu furcsállta is. Én azonban megnyugtattam, hogy mire a Mikulás megjön, addigra a gyerekek is itt lesznek. Elvégre ki látott már olyan csúfságot, hogy potyára hozza az ajándékait?
És lám, végszóra elkezdtek szállingózni a gyerekek, nemsokára pedig megérkezett személyesen, maga a Mikulás. Elmaradhatatlan kísérőjével, a krampusszal együtt, aki nem is olyan félelmetes, mint a maskarája, hisz egy nagy zsákban ő hozza az ajándékokat, mivel a Mikulás már igencsak öreg. Igaz, ott van nála a virgács is, amivel, mintegy jelképesen, megveregeti a jelenlévőket – miután a Mikulás kiosztotta az ajándékokat.
Ebben pedig egész filozófia van, hiszen ki az közülünk, aki kibírja, hogy egy évig csakis jó legyen?
                                                                                                                                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

carissimi 2018 4 Page 01

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es