Ma ünnepli névnapját: Emma Holnap: Katalin

Címünk:
Carissimi n. f.,
Nám. 1. mája 10-12
811 06 Bratislava
E-mail: carissimi2002@gmail.com
Telefon: 00421 907 812 236

  • Home
  • Egy kripli naplójából

Apokrif levelek I.

A pusztába kiáltott szó...
„Én vagyok a pusztába kiáltott szó, amelyről a próféta jövendölt! Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek ösvényeit, mert hamarosan jön utánam valaki, és ő olthatatlan tűzre veti a bűnösöket, kiirtja a búza közül a polyvát, hogy az Úr kenyere egészséges legyen, és tápláló! Jöjjetek hát hozzám, bánjátok meg bűneiteket, és én megkeresztellek titeket.” János szavai elhaltak, és ő körülhordozta a tömegen szilaj tekintetét, amelyben a prófétaság tüze lángolt. Senki nem volt a tömegben, még a legelvetemültebbek közül sem, aki ne hitte volna, hogy János a szívekbe lát, és meglátja ott a gonoszságot, bármennyire titkolják is azt.

A prófétaságról
Illés óta nem támadt próféta Izráelből, és a nép már kezdte azt hinni, hogy Isten elhagyta az Ő választott népét, amikor János elkezdte Júdea falvait és városait járni, és szenvedélyesen hirdette, hogy közeleg az Ő országa, és térjenek meg bűneikből, és a megtérés jeléül vízzel keresztelte meg őket. A nép tódult hozzá, ahol csak megjelent, Jeruzsálemtől a legeldugottabb faluig. Az asszonyok félretolták a tűzhelyen a félig kész étket, a férfiak odahagyták munkájukat, és siettek a piactérre, hogy meghallgassák Jánost. A gyerekek pedig csapatokba verődve, Istent dicsőítő himnuszokat énekelve követték őt mindenhova.

János szava
A tömegben ott állt ő is. A ház tetejéről, ahol éppen dolgozott, még jókor észrevette a falu felé közeledő Jánost, és félbehagyta a munkát, hiába fenyegetőzött a gazda, hogy nem fizeti ki az aznapi bérét. Ha azt hitte, hogy a piactéren majd ő lesz az első, csalódnia kellett, mert ott már voltak olyanok, akik láthatólag nem a faluról falura járó árusok portékái közt bámészkodtak, hanem arcukról leolvasható volt a várakozás feszültsége. Az árusok is csomagoltak, talán megsejtették, hogy fontosabb dolgokról lesz itt most szó, mint az ő kelméik, edényeik, szerszámaik:
„Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek – szólalt meg ismét János. Tekintetével mintha igézni akarná a tömeget –, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”
                                            Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A kútnál

Ahhoz képest, hogy más években november elején már havazik, igazán jó az idő, még a nap is süt. Ezt az embereken is látni, a merészebbek szinte még a kora őszt idézően öltöznek. Szeretek itt a parkban üldögélni, a díszkút szomszédságában, amelynek a káváján minden kisgyerek, aki erre jár, okvetlenül körbemegy, legalább egyszer.
A kútról még azt is beszélik, hogy a közeli városházával egy alagúttal van összekötve, amelyet a képviselő urak vészkijáratnak használtak, ha már olyan nagy volt a felháborodás, hogy a főbejáraton nem távozhattak.
A kutat 1992-ben fedezték fel és állították helyre, s azóta igazi kultuszhellyé vált, Somorja egyik jelképévé.
Szóval itt üldögélek, élvezem a novemberi napsütést, és nézem a körülöttem zajló eseményeket, mert azok mindig vannak. Rég nem látott ismerősök futnak össze s váltanak pár mondatot, majd, mielőtt elválnak, még abban állapodnak meg, hogy jó lenne összejönni egy kávéra. Nem tudni, hogy ez kívánság vagy pedig terv...
Egy két bottal járó néni jön a városháza felől, akit egy fiatal nő kísér. A nénit látásból ismerem, már többször találkoztam vele. Most megáll mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy a táskájában keresgél, amelyet a fiatal nő ad oda neki. Végül egy papírpénzt vesz ki, és próbál a kezembe adni. Zavarban vagyok, próbálok tiltakozni, de ő végül a markomba nyomja a pénzt, s már mennek tovább.
Annyira szürreális az élmény, hogy el kell telnie egy percnek, amíg magamhoz térek. Utoljára húsz évvel ezelőtt Pöstyénben éltem át hasonlót, amikor az arab vendégek jótékonykodásának voltam a céltáblája. Akkor már tudtam annyit az iszlám előírásairól, hogy ez a hívek kötelessége, hogy naponta alamizsnát adjanak a szegényeknek, és ha visszautasítanám, azt ők sértésnek vennék... Úgyhogy merő gyávaságból elfogadtam a pénzt.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Az olvasás dicsérete

Mióta megtanultam olvasni, falom a könyveket. Az első, amelyet elolvastam, a János vitéz volt. A pesti rokonok hozták, és én azon frissiben el is olvastam. Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött a szavak játéka, és talán akkor határoztam el, hogy ha megnövök, én is fogok ilyet írni.
Aztán jött a rejtélyes betegség, a két hét kóma, amely törölte a programot, és újra kellett írni. Magyarán: elfelejtettem mindent, amit addig tanultam, és nulláról kellett az egészet kezdenem. Erről azonban másutt már írtam, és most nem szeretnék az ismétlés bűnébe esni (íróként a legnagyobb bűnnek tartom, amelyet szerző elkövethet a szegény, mit sem sejtő olvasóval szemben, ezért hát csak csínján tessen vele élni!).
No de térjünk a tárgyra, mert nem temetni, hanem dicsőíteni akarom a Gutenberg-galaxist. Ahogy a testünknek szüksége van a mozgásra, hogy el ne tunyuljon, meg ne hízzunk, ugyanez vonatkozik az agyunkra is. Állandóan foglalkoztatnunk kell azokat az idegpályákat, melyek a gondolkodásért felelősek, hogy az agyunk le ne kapcsolja őket mint feleslegeseket. Nem kell senkinek sem bizonygatnom, hogy napjaink nagy problémája az elbutulás. Ez is annak a következménye, hogy egyre inkább a bennünket körülvevő kütyükre támaszkodunk ahelyett, hogy a fejünket használnánk.
Tespedünk a tévé előtt, bambán bámulunk ki a fejünkből, és eszünkben sincs elgondolkozni azon, mennyi hülyeséggel etetnek bennünket.
Tessék tehát olvasni!
                                        Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Krizantémok

Október 18-án még megvártuk a színházi előadást a városi művelődési központban, és csak a rákövetkező napon indultunk haza, Százdra. Ugyanis évek óta lemaradunk a somorjai színházi évad kezdetéről, mivel éppen ilyenkor szoktunk Százdon lenni, rendbe tenni a sírokat, a közelgő halottak napjára.
Idén azonban változtattunk ezen, és megvártuk a kassaiak előadását, amelyen egyébként remekül szórakoztunk, de erről másutt már írtam.
Csütörtökön tehát elindultunk Százdra, hogy a következő két héten anyuék a temetőket járják, ahol az elhunyt családtagok nyugszanak.
Még az előző héten a szomszédasszony üzenetben elküldött egy képet, amelyet egy reggel buszra várakozás közben készített az udvarban pompázó krizantémokról; anyu még tavasszal ültette őket. Valóban sikerült elkapnia a tökéletes pillanatot, a fény és árnyék csodálatos harmóniáját!
Százdon már egész nap fűteni kell, pedig a somorjai lakásban csak néha kapcsoljuk be a radiátorokat. Ennyi előnye van a tetőablaknak, amelyen keresztül nyáron akadálytalanul özönlik be a kinti hőség. Télen viszont elég egy kis napsütés, hogy üvegházban érezzük magunkat.
Amikor kiszállok az autóból, először is megcsodálom a sárga minden árnyalatába öltözött Mordát, amely még mindig az otthont jelenti és fogja is jelenteni a számomra. Az oldalában ott áll a kis templom, melyet én csak ékszerdoboznak becézek, mivel valódi kincseket őriz. Mellette van a holtak nyugalmát őrző temető. Sok temetőt láttam már, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy kevés méltóbb helyet láttam, ahol a halottak a feltámadást várják, mikor Gabriel arkangyal a harsonájába fúj.
Amikor ezeket a sorokat írom, október utolsó szombatja van. Kint szomorkodik az ősz. Holnap óraátállítás.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

A könyvtárban

A közlekedési lámpánál találkozunk apuval, és megyünk a könyvtárba, ahol ötkor kezdődik a közönségtalálkozó Farkas Ottó íróval, a Medvesalja krónikásával. Farkas Ottóval évek óta ismerjük egymást a Face-ról, amikor egy könyvemet akartam magánkiadásban megjelentetni, és ő adott tanácsokat.
Ottó mégis csak az egyik oka annak, hogy most a könyvtárba tartunk. A másik ok Erzsi, az est szervezője és moderátora egyben. Mindig öröm vele találkozni. Így tehát kettő az egyben ez az est, mert Ottó érdekes történeteit élvezet hallgatni, ahogy arról beszél, hogy érdemes a vidéki polgármesterekkel jóban lenni, mert ők tudják, hogy a falujukban kik azok a jó beszélőkével megáldott öregek, akik még őriznek olyan történeteket, amelyek velük együtt szállnának a sírba, ha ő nem volna. De van, és megosztja velünk ezeket a történeteket!
A beszélgetés előtt még dedikálja nekem legújabb könyvét. A kötetet olvasgatva rádöbbenünk, hogy milyen fontos munkát vállalt magára azzal, hogy megmenti ezeket a történeteket, melyekből aztán egy közösség története kerekedik ki.
A hivatalos program után pedig Erzsivel beszélgettünk, aki szokásához híven most is szervezett. Folyton intézkedett, leszerelte az akadékoskodókat, üdvözölte az ismerősöket, és én rájöttem, hogy ha nyugodtan akarunk beszélgetni, az nem most lesz.
Októberben már korán leszáll a sötétség, és én bekapcsoltam a kocsin a fényszórókat, úgy mentünk haza.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Őszi helyzetjelentés

Az ősz utolsó kellemes napjait éljük, habár a tévében a meteorológus csaj azt mondta, hogy még előttünk van az indián nyár. Így mondta, politikai korrektül, hogy indián nyár, mert nem sértjük meg az idősebb hölgyeket.
Ennek ellenére persze még lehetséges, mint az utóbbi években megtörtént már néhányszor, hogy decemberben kirügyeznek a fák, hogy aztán majd áprilisban lefagyjon minden. Ez már korántsem annyira kóser, ezért inkább minden évszak maradjon meg a maga helyén. Persze a globális felmelegedés nem kívánságműsor.
Mindez pedig azalatt fut át az agyamon, mialatt megteszem a rövid utat a házunktól a rendelőintézetig, ahova kezelésre járok. Még szeptember elején kezdtem el a csipogóra járni, ami az izmokat rántja össze, így lazítja el. Aztán a vállam fájdult meg, erre a doktornő ultrahangos masszázst írt fel.
A két nővér, Ilonka és Icu régi ismerős, ami az én esetemben három évnél nem jelent hosszabb időtávot. Már a kommunikáció se jelent akkora gondot, és ha fennakadás van, az épp aktuális kísérőm mindig kisegít.
Szóval, három éve jártam hozzájuk először kezelésre. Azóta viszont semmi, csak a városban találkozunk néha. Habár a doktornő azt mondja, hogy a kezelést félévente meg kellene ismételni, de hát mindig közbejött valami. Először anyu műtétje, aztán mikor járhattam volna, akkor éppen Százdon voltunk.
Rehabilitációs lehetőséget persze folyton keresek, ha már öt éve nem tudok eljutni az NRC-be Kovácsfalvára. Ilyen lehetőség azonban Somorján nincs, legalábbis az olyan súlyos esetekre, mint az enyém is. Ezért aztán otthon tornázok, amit tudok. Bármennyire érzem is, hogy szükségem volna a szakember segítségére.
Hát ez van, így október közepén.
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Facebook 3

Az irodalom már a legkorábbi éveimtől szoros része az életemnek, akár fogyasztóként, akár alkotóként. Erről már sokszor, sok helyütt írtam. Az idő haladtával azonban a hangsúly mindinkább tolódott, ahogy az irodalom bizonyos fokig a munkámmá is vált.
2012-ben jött el az a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy a Facebookon is létre kell hoznom a szerzői oldalamat, mert aki a közösségi médiában nincs jelen, az nincs is. Elkövettem azonban egy nagy hibát, mégpedig azt, hogy a Mercante majorság titka nevet adtam, amely egy kisregényemnek volt a címe. Én ugyan küldözgettem az ismerőseimnek az értesítéseket, hogy kövessék, de ők nem tudták hozzám kötni az oldalt, és ezért nem is reagáltak. Másfél évig így döglődött az oldal, alig volt rajta forgalom. Végül megelégeltem ezt a tetszhalott állapotot, és elhatároztam, hogy megújítom az oldalt. A megújulás pedig névváltoztatással kezdődött.
Így lett belőle a jelenlegi Százdi Sztakó Zsolt szerzői oldala, amely most már világossá tette mindenki számára, hogy itt mindent megtalál, ami az irodalmi tevékenységemmel kapcsolatos. Az oldalt összekapcsoltam az Én, az író weboldallal, amelynek az alcíme az, hogy: Ez az én irodalmi névjegyem. Ehhez mérten itt valóban minden megtalálható, ami még a szerzői oldalamon sincs kint.
A Százdi Sztakó Zsolt szerzői oldalának már 150 követője van, persze sokkal többen olvassák. Többek között ezt a naplót is az oldal segítségével osztom meg az olvasókkal.
                                    Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Facebook 2

Az elmúlt héten elkezdtem egy minisorozatot azokról az oldalakról, amelyeket én hoztam létre a Facebookon. Múltkor a Carissimi – disabled nevű oldalról/csoportról írtam, amely szorosan kötődik a Carissimi lapjához. Most tehát innen folytatom...
2013-ban volt a szüleink ötvenedik házassági évfordulója, amelyre az egész család lázasan készült. Én is sokat törtem a fejem, hogy mivel is járulhatnék hozzá az ünnepséghez, míg végül megszületett az ötlet, hogy az alkalomra készítek nekik egy oldalt, amelynek a nem túl meglepő 50 nevet adtam. Úgy gondolom azonban, hogy időnként a legkézenfekvőbb a legcélravezetőbb is.
A családi archívumból kiválasztottam pár fényképet, melyről úgy gondoltam, hogy a legtöbbet mondja el kettejük történetéről, és néhány sor kíséretében feltöltöttem őket az oldalra, amely ezzel megkezdte a működését. Mikor bemutattam a családnak, a tetszési index egyöntetűen magas volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a siker nem legyezte a hiúságomat.
Az oldal eredetileg úgy indult, hogy egyfajta online családi archívum lesz, amelyet fokozatosan fogok bővíteni, de azóta átalakult családi oldallá; én vagyok az adminja, és rendszeresen töltöm fel a családi eseményekről készült fotókat. Így kerültek fel a mindkét unokahúgom esküvőjéről készült képek, születésnapokon vagy éppenséggel családi kirándulásokon készített fotók. Nyugodtan mondhatnám azt is, hogy hobbimmá vált az oldal rendszeres frissítése, hogy mindig új tartalmakkal várja a látogatókat, akik hamar megszerették, legalábbis a visszajelzésekből így olvasom ki.
Röviden ennyit szerettem volna mondani az 50-ről, legközelebb innen folytatom...
                                Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

Facebook

Amikor 2010-ben elindult a Carissimi folyóirat, nagyon lelkes voltam (még mindig), és Erikával sokat ötleteltünk, hogyan is népszerűsíthetnénk a lapot. Végül én javasoltam azt, hogy csinálok a Carissiminek egy Facebook-profilt. Az volt a célom ezzel az oldallal, hogy a lap készítőinek és az olvasóinak létrehozzak egy fórumot, ahol kapcsolatban lehetünk. Az oldalt eleinte még én adminisztráltam, és meghívtam minden ismerősömet, akiről csak úgy gondoltam, hogy érdekelheti az oldal és azok a problémák, amelyekkel a lapban is foglalkozunk.
Naponta tettem fel az oldalra motivációs videókat, amelyekből „inspirációt” meríthetnek azok a sorstársaim, akik úgy gondolják, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnek, az a vég, és azontúl már csak egy vegetatív állapotra rendezkedhetnek be. Szeretném őket ösztönözni, hogy ebből a helyzetből is hozzák ki a legtöbbet. Találjanak maguknak hobbit, amely segít elfogadni a világot, és a világnak is segít elfogadni minket.
Lassan gyarapodott a tagság, egyre ismertebbé vált az oldal, és az én adminisztrátori közreműködésemre se volt többé szükség. Ma már az oldal „önállóan” működik, én csak ritkán látogatom, inkább Erika aktív az admin szerepben, mert nekem más érdekeltségeim vannak.
De hát erről majd legközelebb...
                                                 Sztakó Zsolt

Nyomtatás E-mail

További cikkeink...

Üzenjen a Carissiminek!

Kérdése van?
Írjon a Carissiminek!

Mi a Carissimi?

Segíteni szeretnénk sérült és egészségkárosodott gyermekeket nevelő, főként magyar családoknak súlyos gondjaik leküzdésében. Tovább...

carissimi intro

Hogyan segíthet?

Adója 2%-ával támogathatja a Carissimit,
vagy közvetlenül utalhat számlánkra.

Tovább...

Carissimi folyóirat

A Carissimi legújabb száma
ide kattintva online elérhető!

Apertura de cuenta bet365.es